|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 478 találat | lapozás: 1-30 ... 421-450 | 451-478 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Horváth István 2016. augusztus 13.Virágkehelyben harmatcseppHorváth István szellemisége a magyarózdi torony aljában "Legyél örök égő seb, s forrása új akaratnak" Örök égő seb, örökös tettvágytól fűtött akarat és elszántság, örökös "vándorlás"… "Jöttem valahonnan./ megyek valahova. / Az én vándorlásom / nem szűnik meg soha." Népének szeretete, szűkebb pátriája megismertetése vezeti tollát, ez vonul végig életművén. 2016. augusztus 6-án, szombaton emlékeztek a falu lelkiismeretére, a költő Horváth Istvánra a református templomban. "Ami Csíkszentdomokosnak Márton Áron és Kurkó Gyárfás, az Magyarózdnak Nagy András (1899–1974), az egyházi író, szerkesztő és Horváth István (1909–1977) író, költő. Két ember, aki hírét vitte falujának a nagyvilágban" – hallottuk Ötvös József Marosvásárhely-vártemplomi református lelkész ünnepi beszédében. A találkozás az élet egyik legnagyobb ajándéka. Két magyarózdi ember találkozásának hála, munkásságuknak köszönhetően menekült meg Magyarózd a szórványok homályától. Igaz gondolataikkal magasra emelték szülőfalujukat. Horváth István igazmondó költő volt. Dr. Márkus Béla debreceni irodalomtörténész az istentisztelet után tartott előadást. Az egykori jó barát dr. Görömbei András irodalomtörténésznek a költő századik születésnapján elhangzott gondolatát idézte: Erdély irodalmi emlékezeti helyei között jelentős Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja, a másik ilyen hely, mely az egyetemes magyar kultúrának a térképére fel van írva: Pusztakamarás, a harmadik pedig Magyarózd. A Magyarózdi toronyalja című rendhagyó falurajzában Horváth István a saját életét is beleszövi faluja sorsába. Egészen a római korig megy vissza időrendi sorrendben, a régmúlttal nem sokat foglalkozik, helyette a falu (saját koráig fellelhető) szokásait, a hiedelemvilágot, a folklórkincset tárja elénk. "Az utánam jövőket próbálom végigvezetni a falun…". "Magamat is mentettem. Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel – vagy amelyekkel – összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangzanak ide. Paraszti múltamban – s ez a múlt, őseim révén, messzi századokba nyúlik – közvetlen és közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtam... Harmincegy éves koromig parasztként laktam, dolgoztam Magyarózdon. Sohasem szakadtam el szülőfalumtól… A falu, Magyarózd annyira zárt, eldugott helyen lapul, hogy még az ötvenes években is egyik író barátom azt mondta: »Olyan falu, hogy Magyarózd, nincs is, azt csak te találtad ki«. Pedig van, és volt még a tatárjárás előttől fogva. Volt, viszonylag bolygatatlanul, s éppen bolygatatlansága miatt napjainking őrzött meg igen sok olyan néprajzi, folklorisztikai, nyelvészeti anyagot, melyek más, nyílt fekvésű falukban rég az enyészetbe süllyedtek." (Horváth István: Előszó, Magyarózdi toronyalja – Dacia Kiadó Kolozsvár 1971) A hatvanas években sok szociográfiai írás jelent meg Magyarországon és Erdélyben is. Horváth István "alulnézetből" szemléli a falu világát – mondta dr. Márkus Béla –, a nép közül valóként, a változásokat nem a változások okozta jobblét jelenléte vagy hiánya szempontjából szemléli, hanem hogy megmAradnak- e az ősi formák, rigmusok, szokások, népdalok? Nem rejtette el keserű gondolatait sem az író, amikor arról írt, hogy az ózdiak szégyellnek népdalt énekelni. – Szerencsére nekem más tapasztalatom van – mondta Márkus Béla – egy magyarózdi lakodalmas csapattal, Székelykeresztúr és Segesvár útvonalon végigénekelt vonatos utazás emlékeire hivatkozva. Fekete Vince költő Horváth István csendje címmel tartott ünnepi beszédéből idézek pár gondolatot: "Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, ’sorsának természetes díszletét’ (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre… Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét-vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között… De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió- levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát… (Szerző megjegyzése: Mély érzelmi kötődésem van e vershez, hiszen egyike azoknak a verseknek, melyekre szeretett édesapám tanított meg, még egészen zsenge gyerekkoromban és megmutatta a vers írójának a szülőházát, valahányszor Magyarózdon átkeltünk a magyarbükkösi rokonlátogatások alkalmából…) Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon… majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját." Horváth Arany, az író lánya meghatottan köszönte meg az emlékház előtt az egybegyűltek jelenlétét, kifejezve afeletti örömét, hogy 2016-ban is fontosnak tartották magyarországi és erdélyi barátok, Horváth István tisztelői, hogy részt vegyenek az emlékezésen. Szülői házát az ember soha el nem hagyja, minden pénzét a ház "továbbélésére" áldozza, hiszen ott a szülei, édesapja, a nagyszülei: apó és nannyó szelleme kötelez. Kérdésemre, hogy milyen érzés hazajönni Magyarózdra, lelkesedve mondja: "Jajj, aranyoskám, én Magyarózdon vagyok igazán otthon. Amikor innen visszamegyek a városba, én hetekig beteg vagyok." A tőle megszokott lelkesedéssel vezet végig a nemrég felújított Horváth István- emlékházon, ahol minden tárgy kedves, mert bensőséges emléket idéznek: a családi fotók, az író személyes dolgai (mint például kalapja), kötetei, a használati tárgyak...Fájdalommal mondja, hogy számos féltve őrzött családi vonatkozású tárgynak "lába lett". A háromosztatú autentikus és szépen felújított parasztház teljes nyugalommal honol az egyre öregedő falu központi részében: Márvány emléktábla jelzi, hogy falai közt élt gyerek- és ifjúként Horváth István író, és e ház falai közt talált megnyugvást, valahányszor visszatért erőt gyűjteni a gyökerekhez. Az ünnepi köszöntések sorában Dávid Gyula irodalomtörténész szavait tolmácsolta az EMKE elnökének megbízottja: "Amikor verseivel a negyvenes évek elején bekopogtatott az irodalom ajtaján, már egész raja zsongott körülötte a hozzá hasonlóknak. A népi életsors és élettapasztalat legmélyéről bocsátotta fel őket valami titokzatos erő, hogy megszólaltatói legyenek eltemetett, s most újra feltalált kincsekből felragyogó szépségeknek, évszázadokon át lefojtott reményeknek, akarásoknak". (A szöveg egészében olvasható a Székely Könyvtár sorozatban frissen megjelent Horváth István: Válogatott versek című könyv előszavában.) Dávid Gyula szerint a költői igazmondások indulata jellemzi Horváth István költészetét. Az RMGE Maros megyei szervezetének köszöntő sorait az elnök megbízottja tolmácsolta. Az emlékünnepség záróakkordjaként a tisztességet tévő vendégsereg a Himnusz eléneklésével koszorút helyezett el az író magyarózdi sírhelyénél. "Jólesik, hogy nem hagy a falu. Nemcsak számon tart, nemcsak megajándékoz, hanem önmagát félti bennem. Rámtapad bizalma, felelőségre vonása, mint fára a kéreg. Levethetetlenül viselem magamon. Falum népe, mint virágkehelyben a harmatcsepp, megül a völgyben, végzi munkáját. Őrzi, őrizteti velem is tájnyelvét, melynél alig hallok szebb muzsikát, mely lelkemben szól. A váratlan keresztutaknál ő sugallja, melyiket válaszszam, édesapám halála óta. Mindig az igaz felé irányít, mert nem csak utat, de a közös földön testvért is keresni kell e hazában. A reám hagyott testamentum e torony aljához parancsol. Toronyalji talpalatnyi földön állok, morzsolgatom szavainkat, dalainkat dúdolgatom." (Horváth Arany) Gálfalvi Dilna Népújság (Marosvásárhely) 2016. szeptember 30.Ötvenéves a GyökerekA Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanulói, véndiákjai mindig képesek voltak időtálló ötletekkel, meglepetésekkel szolgálni. Az iskola szelleme „behálózta” a nebulókat, hatni tudott a padokban ülő diákokra, akik így hozzájárultak, hozzájárulnak ma is iskolájuk, városuk hírnevének öregbítéséhez. Találkozóra készülődve, az ötvenedikre, mi, véndiákok egyre gyakrabban beszélünk egymással, idézzük fel emlékeinket. A nyár végén magyartanárunk, Albert Ernő A Gyökerek iskolai folyóirat néprajzrovata címmel tanulmányt készített a Kriza János Néprajzi Társaság október 21-én tartandó, Tudománytörténeti hagyományok és örökség a Kolozsvári (romániai magyar) néprajzkutatásban tematikájú értekezletére. Megkeresett – egyik alapítója voltam a Gyökereknek –, így ugrott be, hát persze: 2016 októberében 50. születésnapját ünnepeli a Gyökerek, a Székely Mikó Kollégium iskolai folyóirata. Hogyan is indultunk? Albert Ernő kéziratából idézek: „1966. október 1-jén az ifjúsági szervezetek országos konferenciát tartottak. Azon az összejövetelen hangzott el, hogy fel kellene eleveníteni a diákújságok hagyományát. Végre a sok unalmas gyűlés helyett olyan javaslat hangzott el, amely mozgósítani tudta a diákokat. Magam arra gondoltam, hogy elkészítem az első szám tervét, megbeszélem a tanulókkal, elindítjuk a folyóiratot. DIÁKOK lett volna a címe. Előzőleg azonban megkerestem a Brassóban működő nyomdánál dolgozó ismerősünket azért, hogy tájékozódjunk a nyomdai költségekről. Olyan összeget közölt, amelyet akkor nem tudtunk volna előteremteni. Arra gondoltunk, esetleg majd később a szülők segítségével összegyűjtjük a szükséges összeget… A diákok megelőztek – bátrabbak, határozottabbak voltak… Néhány hét elteltével, órám után Kerekes Mária és Szabó Éva XI. osztályos tanuló azzal kísért el, hogy diákfolyóiratot szeretnének megjelentetni – bizonyára a forrás közös volt. Elmondtam, hogy Brassóban költségeiről érdeklődtem, egyelőre el kell halasztanunk a folyóirat megjelentetését. Egy hét elteltével, most már óránk kezdésekor közölték tanulóim, hogy ha nem lehet nyomtatni, kézírással el is készítették a folyóirat első számát. Neve: Gyökerek. Látszott az egész osztály hangulatán, hogy megvalósítását magukénak érzik, ezért elő sem hozakodtam az általam kigondolt címmel. Az első szám megszületett, valamely érdekes és értékes folyamat elindult. Az első szám szerkesztői: Herbszt István, Kerekes Mária, Szabó Éva. A 34 oldalt olvasható betűkkel, egységesen Keresztes Irén írta. Mind a négyen a XI. A osztály tanulói voltak.” Az első – sajnos, az időközben elhunyt Keresztes Irénke gyöngybetűivel írt – számban a szerkesztők megfogalmazták akaratukat: „A folyóirat célja megszerettetni az irodalmat tanulótársainkkal, és eddigi irodalmi ismereteink minél jobb elmélyítése”. A szám tartalma tükrözi ezt a célt: a Janus Pannoniusról, Gaál Gáborról, Szilágyi Andrásról, Radnóti Miklósról írt tanulmányokat Bartalis János versei, világirodalmi szemle – külföldi írók, költők művei – egészítik ki, de nem hiányzik sem az anekdota, sem a sziporka belőle. 1967. január 21-én megjelent a második szám, a szerkesztésbe immár beszállt az igazgatóság is: géppel írott kiadvány; majd február 2-ától, a 3. szám megjelenésétől Bíró Iván Géza rajztanár által készített címlappal jelentünk meg, ez meghatározta a folyóirat arculatát, annak „kimúlásáig”. A tanulók által gyűjtött népköltészeti anyagok is megjelentek már. A folyóirat tartalma is változott, vaskosabb, érettebb lett, a harmadik számtól Gyökerek/Rădăcini címmel, két nyelven jelenik meg. Az irodalmi kör munkássága, népköltészeti anyagok (Nika Tibor, Molnár Károly, Árvay Katalin, Bedő Ildikó és sok más diák gyűjtései) mellett pályázatot hirdetnek meg „eredeti irodalmi alkotások írására”. Új írások címszó alatt első szárnypróbálgatással jelentkeznek is „a költők”. Sokukból az is lett, Kapui Ágota (1970 és 1974 között szerkesztő), Veress Gerzson, Benedek Éva, Vrabie Florica, akik már az elemi iskola padjaiból kérezkedtek be a folyóiratba. De a szerkesztők figyelme kiterjedt a romániai magyar irodalomra is, jeles alakjaihoz fordulnak levélben: Szabó Gyulához, Faragó Józsefhez, Méliusz Józsefhez, Beke Györgyhöz, Horváth Istvánhoz. Nagy Istvánt Késmárki Erzsébet kereste meg. Fordítással is próbálkozik Ütő Judit, Mattis Waldemar, Persinariu Maria, Lepedus Csaba, Târlungeanu Lidia, Sipos Attila, Tóth Attila, Pászka Imre. Mitroi tanár (alias Miron Rusu Barian) a szárnypróbálgató költők írását fordítja magyar nyelvről románra. Elindul Szabó Éva szerkesztésében egy állandó rovat, a Színházi őrjárat. Frissen megjelent könyvek bemutatása, pályaválasztási tanácsadás, sőt, már érettségizett diákok, Ferenczi Imre, Sikes Márta, Bende József is visszatérnek a laphoz, segítenek a szerkesztésében. Közben a folyóirat hírneve eljut Kézdivásárhelyre, és még messzebb. A Kolozsvári Brassai Sámuel-iskolából Kardos Adrienn és Gyulai Gyöngyi keresi meg szerkesztőségünket. Életre szóló barátság kezdete ez, Kardos Adrienn és jómagam az egyetemen is egymás mellé kerültünk. Gazdagodik a folyóirat, visszatérnek a volt diákok: Bogdán László, Czegő Zoltán írásai mellett a véndiák képzőművészek alkotásairól készült fotók jelennek meg. Tanáraink is beszállnak: Becsei Pál a 9. számban kitűnően dokumentált tanulmányában írja le a Székely Mikó Kollégium történetét, de a nebulók fejét tágítandó szót kér Sombori Sándor, dr. Székely Zoltán. Valami elindult a kollégiumban. Valami, ami megmozgatott mindenkit. Az iskola 110 éves évfordulója alkalmával Albert Ernő ezeket mondta: „…jó földbe fogóztak a Gyökerek. Gondos kertészek ápolták… köszöntjük az 1967-ben végzett XI. A osztályos tanulókat is, akik lelkes munkával elindították folyóiratukat, amely azóta nem kevés dicsőséget szerzett iskolánknak”. A folyóirat mellett évkönyvet is kiadott az igazgatóság, de sajnos, az iskola 125 éves évfordulójára, 1984-ben elkészült évkönyv már nem került nyomdába, kéziratban várja feltámadását a Csikósné Péter Julika – aki napokig eltűrt maga mellett, aki elkészítette a folyóirat bibliográfiáját – által gondozott dokumentációs könyvtárban. Valami elindult és valami elmúlt. De merem remélni, hogy azokban a tantermekben, amelyekben annak idején mi ültünk, izgultunk, nevettünk, alkottunk, most is vannak olyan tanulók, akik alkotni szeretnének, akik útra indítanának valami hasonlót, annak modernebb változatát, de örök életűt. Kerekes Mária Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 3.Transzszilvanizmus és nemzeti közösségek – elmélet és gyakorlatKisebbségi szeminárium a Bernády Házban Pénteken a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezésében került sor a Transzszilvanizmus és nemzeti közösségek – elmélet és gyakorlat című kisebbségi szemináriumra, amelyet az alapítvány több mint másfél évtizede évente megszervez. Az előző évi szemináriumsorozat célja konstruktív kommunikációs felület biztosítása volt a többségi és a kisebbségi társadalom képviselői számára a múlt eseményeinek kiértékelésére és közös jövőkép megalkotására. Ennek folytatásaként az idei szeminárium témája a regionalizmus és a régiók nemzetiségi jellemzői, illetve ezen belül a transzszilvanizmus és a nemzeti közösségek volt. A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Gabriel Andreescu egyetemi tanár, politológus, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Amet Aledin államtitkár (Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala), Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Pîrvulescu Cristian egyetemi tanár, a Pro Democratia elnöke, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Sigmirean Cornel történész, egyetemi tanár, Vincze Lóránt, a FUEN elnöke, Novák Zoltán történész, Borbély László képviselő, az alapítvány elnöke és a hazai nemzeti kisebbségek, illetve kisebbségi szervezetek képviselői. Markó Béla a nemzetállam fogalmára és elvére, a nemzetállami törekvések egyre erősödő tendenciájára figyelmeztetett, majd miután felidézte a rendszerváltás utáni időszak kisebbségi vonatkozású eseményeit, rámutatott, hogy bár nem képezi sem hazai, sem európai szinten közbeszéd tárgyát, a transzszilvanizmus témája mindig időszerű. Arról is beszélt, hogy a 2018-ban sorra kerülő, a román nemzetállam létrejötte századik évfordulójának előkészületeiből nem derül ki, hogy mi lehet a tartalma ennek az évfordulónak, és a komoly elemzés szándéka sem, ami a román–magyar együttélést jelenti. Amet Aledin tatár nemzetiségűként az anyanyelv, a vallás és a nemzeti hagyományok, illetve a nemzeti identitás megőrzésének és egy közös kisebbségi törvény fontosságáról beszélt. Gabriel Andreescu szerint a román hatalom és politikum a transzszilvanizmust Székelyfölddel és az autonómia úgymond veszélyével mossa össze, és ez a folyamatosan visszatérő téma maximális nemzeti feszültséget kreál. Vincze Lóránt európai szempontból közelítette meg a kisebbségvédelem problematikáját, Cristian Pîrvulescu az illiberalizmus térnyerésének veszélyeire hívta fel a figyelmet, Cornel Sigmirean a román nemzettudat erdélyi vonatkozásairól beszélt. Smaranda Enache a Népújságnak nyilatkozva fontosnak tartotta, hogy szóljon a transzszilvanizmus politikai dimenziójáról is, megemlített minden olyan kezdeményezést, ami az utóbbi 25 évben történt Romániában, főleg a civil társadalom részéről, a magyar közösség részéről a regionalizáció témájában. "Elég kellemetlen megállapítani, hogy nem sikerült kimozdítani a holtpontról a regionalizációs folyamatokat, és hogy a transzszilvanizmusról, a regionalizációról szóló diskurzus mindig válságban volt, mert a szecesszióval hozták kapcsolatba. A délszláv válság idején, de most is, amikor a geopolitikai helyzet nagyon nehéz, és Oroszországnak új ambíciói vannak, az Európai Unió pedig nem talál megoldásokat, a regionalizációról beszélni nehéz, mert a nemzetállamok az autoritárius utat szeretnék újra követni." Horváth István statisztikai adatokkal próbálta érzékeltetni, Novák Zoltán történelmi szempontból elemezte a transzszilvanizmus fogalmát. Borbély László a tanácskozást követően kijelentette, folytatni kívánják a szemináriumsorozatot, azt tervezi, hogy a regionalizmus, transzszilvanizmus témájába bevonja a többi történelmi régió – Moldova, Havasalföld, Bukovina, Partium stb. – képviselőit, "hátha tovább tudunk lépni". A Bernády Alapítványon keresztül megpróbál egy olyan keretet biztosítani ennek, ami nemcsak évi egy szemináriumot jelentene, hanem sokkal több megbeszélést, amelybe be kell vonni a többi régiót is, ahová mindenki "jönne a saját hozzáadott értékével, amivel egy kicsit átalakíthatnánk a közbeszédet". Véleménye szerint nem többnapos szemináriumokra lenne szükség, "ahol lenne időnk ebben a rohanó társadalomban egymás szemébe nézni, megismerni egymás értékeit, és a székely zászló nem keltene senkiben gyanút, hogy itt valaki valami rosszat akar". A Népújság felvetésére, hogy ezeken a szemináriumokon mindig olyan személyiségek vesznek részt, akik egyet akarnak, egyetértenek, ugyanazokat vagy hasonló demokratikus elveket vallanak, viszont azokat, akik ellenzik ezeket az elveket, még nem láttuk ezeken a rendezvényeken, Borbély kijelentette: – Ez így van, nyitni kellene a politikum felé, csak persze most megint kampány előtt vagyunk. Be kell vonni a politikumot, ezért is szeretnénk kiadni ennek és a két előző szemináriumnak az anyagát egyelőre román nyelven, és ezt próbálnánk szórni, hogy olvassák el, és értsék meg, hogy miről van szó. Utána bevonni lépésről lépésre a politikumot, ami nem lesz egyszerű dolog, mert, amint látjuk, nem csak Romániában lelhető fel az intolerancia, a másság elutasítása. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2016. október 4.Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatábólDózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam” FOLYTATÁS OKTÓBER 1-JEI LAPSZÁMUNKBÓL – Aztán szépen lassan elkezdtek „beszivárogni” a fiatalok is az új laphoz, a jelenlegiek közül például Újvári Ildikó, Székely Kriszta, és persze a Campusosok is akkortájt érkeztek a szerkesztőségbe. Milyenek voltak az első lépések? – Újvárinak könnyű volt a besimulása, mint jogász, úgymond átvette a korábbi jogász munkakörét. Azelőtt Podhrádszky László intézte a jogi rovatot, csak amikor elkerült parlamenti képviselőnek, már nem tudott ezzel foglalkozni. Külön rovatként működött az olvasókkal való kapcsolattartás, a levelezések miatt ez nagyon erős volt akkoriban. Újvári Ildikó egybevonta ezt a két pólust, és jól is csinálta. Kriszta is nagyon ügyesen besimult, előbb korrektorként dolgozott a nyomdában, aztán később bekerült a szerkesztőségbe. Jó néhányszor hazakísértem; a Szentegyház utcában lakott, és én többnyire megvártam, hogy ne kelljen egyedül mennie, akkor már nem biztosítottak szolgálati autót. Mindig is nagyon tiszteltem és tisztelem, szimpatikus ember. Hiányolom, hogy mostanában keveset ír, vezércikket inkább, szívesen olvasom az írásait. – Az egykori Campus-szerkesztők közül a legtöbben szívesen emlékeznek vissza azokra az évekre, amikor hétről hétre összeállították a diákmellékletet a Szabadságnál, s még ha nem is maradtak mind ezen a pályán, büszkeséggel nyugtázzák, hogy anno ők is Campusoztak, meghatározó élmény volt tehát a számukra. A kezdeményezők, Branea Róbert és Tibori Szabó Zoltán mellett érdemes megemlíteni ebben a tekintetben Balló Áron nevét, aki később főszerkesztője volt a Szabadságnak, valamint a Horváth Istvánét, a Magyari Tivadarét – folytathatnánk még a felsorolást, szerencsére mind a mai napig van utánpótlás. Kétségtelen, hogy egyfajta új szellemiséget vittek annak idején a szerkesztőség életébe, de nem is ragozom tovább a témát: hogyan csapódott ez le akkoriban, amikor még ön is ott dolgozott? – Abban a szobában voltak, ahol a sportrovat működött, én pedig tisztafejként a szomszédos teremben olvastam az oldalakat. Nagyon szimpatikusak voltak, az a fiatalos beszédforma, a nevetések, úgy éreztem, új színt hoztak a szerkesztőségbe, valósággal a színfoltjai voltak, az emberi kapcsolatok tekintetében is. Elolvastam az anyagaikat, amelyek problémafelvetésükben és hangulatukban is egészen másnak tűntek, mint amit az újságíró kollégáktól megszoktunk, frissnek, újnak. Ez sokat jelentett, tisztelettel emlékezem vissza rájuk. Magyari nemrég meg is idézett valamelyik szövegében… Persze ők is „hibásak” voltak azért, hogy kedvesen fogadtuk, mert a szerkesztőségben jól érezték magukat, és látták, hogy a jelenlétük nincs a terhünkre. A szerkesztőség részéről Balló Áron foglalkozott velük. Szegény Áron, micsoda tragédia volt, hogy ilyen fiatalon elment… – Meghatározó személyisége volt a szerkesztőségnek Barta Éva is, aki 1975-től dolgozott az Igazságnál, majd 2011-ben vonult nyugdíjba a Szabadságtól. Négy éve hunyt el, de azt hiszem, mindannyian őrizzük ott belül azokat a kedves mosolyokat, kellemes pillanatokat, jó szavakat, amelyeket tőle kaptunk. – Ó, persze. Az egyik régebbi munkatársunk, Székely Pali nevezte el Évát a titkárnők gyöngyének. Végigment a folyosón, és elkiáltotta magát: gyűűűűlééés! Roppant jópofa asszonyka volt. – Amellett, hogy a korábbi kollégák nyugdíjba mentek, és a világ gyakorlatilag száznyolcvan fokos fordulatot vett a különböző technikai újítások révén, az olvasási szokások is megváltoztak, amihez a Szabadságnak is alkalmazkodnia kellett. Ami a külalakot illeti, legutóbb 2007-ben történtek változások, és azóta is ezt a formátumot követjük. Hogyan látja, mennyire nevezhető sikeresnek ez a jelenlegi kinézet, történetesen az első oldal, illetve érdekelne az is, mi a véleménye a jelenlegi lapszerkesztésről? – Már akkortájt is jeleztem nekik, hogy egy sablon bevezetésével a címoldal elveszti a mozgásképességét, az érdekességét. Mi még az Igazság idejében, aztán egy darabig a Szabadságnál is törekedtünk arra, hogy kerüljük az ismétléseket, igyekeztünk mindig más megoldást alkalmazni. A fejléc alatti háromhasábos kép bemerevíti az első oldalt, s mivel már nem volt megfelelő hely a vezércikknek, ezért elköltöztették a hármasra. Aztán vannak ezek az utalások, beharangozók, amelyek felhívják a figyelmet egy-két belső oldali anyagra. Ez viszont nem viszi a lapot. Összességében, a szerkesztés kapcsán úgy érzem, hogy nincs meg a kellő összhang az oldalak között, ez történetesen abból fakad, hogy a különböző oldalakat különböző emberek állítják össze. Hajdanában az Igazságnál a főszerkesztő-helyettes a teljes lapot átolvasta, a-tól zet-ig, a titkár ugyanígy, emiatt egységesebb volt a lap. – „Két évtized távlatából visszatekintve örömmel tölt el a tudat, hogy a lap, amelyet a sorsfordító történelmi események közepette elindítottunk, kiállta az idő próbáját, teljesítette elképzeléseinket, és minden feltétele adott, hogy még sokáig szolgálja olvasói, magyar közösségünk érdekeit” – fejtette ki Sanyi bácsi a Visszapillantás című írásban. A cikk születése óta lassan hét év telt el, és ön továbbra is hűséges olvasónk. Mire kellene leginkább odafigyelni jelenleg, hogy a lap közben ahhoz a hagyományhoz is méltó legyen, amelyet önök annak idején, a kommunizmusban, a nehézségek közepette is ébren tartottak? – Ez a lap, amit 1989 decemberében elindítottunk, és szerencsére jól startolt, továbbra is csak előre és a fejlődés irányába kell hogy változzon, ez a legfontosabb. Bár konkrét kapcsolatom már nincs a szerkesztőséggel, nagyon kötődöm a Szabadsághoz, ahogy az előző laphoz is kötődtem, hiszen ott tanultam a mesterséget, megoldani a problémákat, legyőzni az akadályokat. A mai fiatalok számára hihetetlenül hangzik, amikor elmondom, hogy szinte ötven évig dolgoztam ugyanazon a helyen. Elviselni az újságírás rabigáját, a rengeteg helyzetet, amelyeket nem lehetett előre látni, majd bekövetkeztek, megtalálni a megfelelő lépést, hogy ne történjék valami katasztrófa vagy baj – ez mind-mind benne volt ebben az ötven évben, és persze a családom is, amely folyamatosan mellettem állt, támogatta, segítette a maradásomat. A feleségemmel harminc évig dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, ott ismerkedtünk meg, ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Mindent egybevetve, elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam. Sajnálom, hogy az utóbbi évek kiütöttek, és már nem tudtam tevőlegesen is közreműködni a lapért. Nehéz az öregkor, de azért érje meg, tapasztalja meg... – Köszönöm, és hát ki tudja, mit tartogat még nekem is ez a szakma... Beszéljünk Tibori Szabó Zoltánról, aki László Ferenc és Orbán Ferenc biztatására hagyta ott 1988-ban a Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet, az ICPIAF-ot, és „igazolt át” az Igazsághoz, majd egyik alapemberként volt jelen a Szabadság születésénél. Mind a mai napig fontos szerepet játszik a szerkesztőség és a lapot megjelentető Minerva Művelődési Egyesület életében, emellett még rengeteg mindennel foglalkozik, eredményesen. Hogyan jellemezné őt? – A Tehnofrig volt főmérnöke, Tenkei Tibor barátom mesélt nekem Tiboriról, még azelőtt, hogy a szerkesztőségbe került volna. Csak szuperlatívuszokban beszélt, főleg azt hangsúlyozta, hogy ilyen értékes emberek vesznek el, mert nincs lehetőségük bizonyítani. Nagyon sajnáltam, amikor a Szekuritáte célkeresztjébe került, és megfigyelték, majd őrizetbe vették – ezekről a dolgokról csak később értesültem, akkoriban nem volt szabad kérdezősködni. 1989. december 22-én, amikor megérkezett, nem hangoskodott, nem nyilvánított véleményt, egyszerűen nekifogott, tett-vett, írt, és napokon belül pótolhatatlan pólusává vált a szerkesztőségnek. Aztán elment Magyarországra, és közbenjárt annak érdekében, hogy a Szabadság számítógépeket, telefonokat kapjon, szóval csomó apróságra kiterjedt a figyelme. Jó szervező, a munkához való hozzáállása pedig példátlan. Értékes és sokoldalú, olyan ember, aki feltalálja magát egy-egy kérdés megoldásában. A jelenlegi romániai viszonyok között, 26 évvel a rendszerváltás után, amikor folyamatosan azzal szembesülünk, hogy elvették, visszaperelték, újra perelik, szinte elképzelhetetlen, amit a Jókai utcai épület visszaszerzéséért sikerült tennie. Pedig megtette, szép csendesen, finoman, nem verte nagydobra, és lám, milyen szép eredményt ért el. Nagyon tisztelem, a tevékenységét látva sokszor mondtam már magamban: szerencséje a Szabadságnak, hogy van Tibori. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2016. október 9.Erdélyi–felvidéki „csúcstalálkozó” volt NagyváradonKettős, kulturális és politikai rendezvény helyszíne volt október 8-án a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1937-ben átadott, 2001-ben felújított nagyváradi palotája, amely jelenleg a Sulyok István Egyházi, Oktatási és Művelődési Központnak, illetve a Partiumi Keresztény Egyetemnek is helyet ad. A református püspöki palotaként is emlegetett belvárosi épület aulájában előbb Felvidéki polifónia címmel kortárs szlovákiai magyar képzőművészek kiállítását nyitották meg, ezt követően Tőkés László és Csáky Pál európai parlamenti képviselők tartottak közéleti fórumot a Bartók-teremben. A tárlatnyitóra érkezetteket Sz. Horváth István, a társszervező Partiumi Magyar Művelődési Céh köszöntötte, majd átadta a szót a szlovákiai magyar nemzeti közösség egyik legismertebb vezetőjének, Csáky Pálnak, aki rövid beszédében fontosnak tartotta kiemelni, hogy a Partiumba elhozott kiállítás megjárta Brüsszelt is, mégpedig azelőtt, hogy Szlovákia átvette volna az Európai Uniós soros elnökségét az év második felére. Ezzel is fel szerették volna hívni Európa figyelmét arra – mondotta a Magyar Közösség Pártjának EP-képviselője –, hogy a Trianonban idegen uralom alá került felvidéki magyarság teljes és pezsgő szellemi életet élve küzd a megmaradásért, valamint hogy államalkotó tényező az EU-tag Szlovákiában. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke házigazdaként üdvözölte a közéleti személyiségekből, művészekből, közírókból álló felvidéki küldöttséget, kitérve vázlatosan az erdélyi és felvidéki magyarság közötti történelmi kapcsolatokra és párhuzamokra, méltatva a gyümölcsöket termett egyházi, kulturális és felsőoktatási együttműködést. Miglinczi Éva művészeti író, a kiállítás kurátora személyes hangvételű bevezető után szakmai ismérvek mentén ismertette a 28 alkotóművész munkáiból összeállított tárlatanyagot, majd Kopócs Tibor, a Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Egyesületének elnöke mutatta be röviden az alkotói közösséget és köszönte meg a meghívást e történelmi, szakrális térbe, Szent László király városába. Thurzó Sándor József brácsaművész az alkalomhoz illően felvidéki komponista, Lavotta János (1764–1820) műveiből adott elő kettőt az ünnepélyes tárlatnyitón. Ezt követően a két európai parlamenti képviselő Ügyünk Európában címet kapott fórumára került sor, amelynek moderátora, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke aktuálpolitikai felvetésekre kért reagálásokat Csáky Páltól és Tőkés Lászlótól. A felvidéki EP-képviselő többrendbeli válaszaiból az a konklúzió volt leszűrhető, hogy mind ő maga, mind az egész szlovákiai magyarság többet várt a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltozástól éppúgy, mint az ország NATO- és EU-csatlakozásától. Sőt, többet vártak a többségi nemzettől is, amellyel együtt élni kénytelenek, de önmaguktól is. „Féloldalasra sikerült minden” – mondotta vallomásszerűn a felvidéki politikus, aki ennek okát és magyarázatát több általa írt könyvben is igyekezett felfedni és megadni. Tőkés László a maga során egyetértett képviselőtársa megállapításaival, az erdélyi magyarságra nézve is érvényesnek tartva azokat, bár a romániai helyzet e tekintetben is rosszabb. S noha az elszakadt nemzetrészek közötti szolidaritás példás, és az anyaországgal való kapcsolataik is szép fejlődésen mentek át, a nemzetegyesítés politikája pedig áldott gyümölcsöket termett, mégis: elfáradás mutatkozik az autonómiaküzdelemben, politikailag töredezik a magyarság, elhagyja szülőföldjét a könnyedebb boldogulás reményével – mutatott rá erdélyi képviselőnk, amit a felvidéki vendég azzal toldott meg, hogy a Magyarország határain túl élő magyarok közösségi tudatát változatos terhek erodálják: az asszimilációs nyomástól a demográfiai negatívumokon át a mentális tévelygésekig. És akkor most nyakunkon a migránsválság, a globalizáció legújabb kori vadhajtása – utaltak rá mindketten, elismerve: a magyar politikai képviseletnek szinte semmit sem sikerült elérnie az európai porondon, ami az őshonos nemzeti kisebbségek jogait, törekvéseit, igényeit jelenti, még a régebbi idők súlyos sérelmeit sem rendezték a hatalmasok – lásd a Benes-dekrétumokat vagy az elbitorolt vagyonokat. Jelenleg a petíciók és perek rögös és végeláthatatlan útját járják a közösségi képviselők, szószólók, küldöttek – de feladni sosem szabad „ügyünket Európában”. E konklúzió mentén hangzott még el, hogy az erdélyi és felvidéki magyar felsőoktatásért folytatott harc közötti hasonlóságok és különbözőségek tanulságosak, ugyanakkor a magyar nemzetpolitikát úgy kellene alakítani oktatási téren is, hogy a támogatások és könnyítések, csereprogramok és kapunyitások a fiatalok szülőföldön-maradását szolgálják, hiszen minden határon túli magyar intézménynek megtartó hatást kell kifejtenie. itthon.ma 2016. október 10.Közös gálaműsorral ért véget a 60. évforduló ünnepi sorozataA megalakulásának 60. évfordulóját ünneplő Maros Művészegyüttes magyar és román tagozata, valamint a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia szintén 60 éve létrejött vegyeskara lépett színpadra vasárnap este a Kultúrpalotában, az egyhetes ünnepi sorozat záróakkordjaként. Megtelt a Kultúrpalota nagyterme, ahol a 60 évvel ezelőtt megalakult Állami Székely Népi Együttesre, a Maros Művészegyüttes elődjére emlékeztek, díjazták az együttes egykori és mai vezetőit, a filharmónia kórusának a karvezetőjét, egykori és jelenlegi koreográfusokat, művészeti irányítókat. Nagy ünnepre gyűltünk össze – fogalmazott Kilyén Ilka, aki műsorvezető társával, Liviu Pancuval közösen magyar és román nyelven szólította színpadra a fellépőket. Hatvan évvel ezelőtt a népzene és néptánc szolgálatában kezdte el működését az egykori népi együttes, abban az időben az egyetlen hivatásos együttes, amely a magyar folklór mellett a román, a szász és a cigány népi kultúra terjesztését, népszerűsítését is magára vállalta – hangzott el az ünnepi beszédek során. „Fantasztikus hetünk volt, közel háromezer ember volt kíváncsi ránk, ami azt jelenti, hogy szeretik a Maros Művészegyüttest, sikerül olyan műsorokat színpadra állítanunk, amelyek elnyerik a közönség tetszését” – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Barabási Csaba Attila igazgató, aki a színpadra lépve arra kérte a teremben levőket, hogy egy perc néma csenddel adózzanak azok – táncosok, zenészek, koreográfusok, művészeti vezetők – emlékének, akik már nincsenek az élők körében. „Hét nap és hét éjjel ünnepeltünk mint a mesében” – fogalmazott Barabási, rámutatva a 60 esztendő jelentőségére, ami alatt „megszületett és felnőtt” az együttes és eljutott oda, ahová az alapító tagjai megálmodták. „Köszönjük mindazoknak, akik vállalták a munkát, azoknak az embereknek, akik sok-sok nehézséggel, ugyanakkor örömmel, lelkesedéssel tették a dolgukat” – mondta az igazgató. Az Állami Székely Népi Együttes megalakulásakor zenekarral, tánckarral és kórussal is rendelkezett. A vegyeskar 1970-ben kivált az együttesből és a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniához csatlakozott, ami érthető is, hiszen egy szimfonikus zenekar nem működhet kórus nélkül – idézte a történteket magyar és román nyelven Vasile Cazan, a filharmónia igazgatója, a kórus karvezetője, aki erre az alkalomra külön műsort állított össze és a vegyeskarral nyitotta meg az előadás-sorozatot. Az ünneplőket Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat elnöke is köszöntötte, hangsúlyozva, hogy mindkét intézmény nagyban hozzájárult Maros megye és annak kultúrájának a népszerűsítéséhez, hírnevének öregbítéséhez határokon innen és túl. „Büszkék vagyunk a multikulturalitásra, ami Maros megyét jellemzi, arra, hogy a Maros Művészegyüttes és a filharmónia sokat tett azért, hogy Románia kulturális térképén előkelő helyet foglaljunk el” – fogalmazott a megyei tanácselnök. Az ünnepi műsor a román tagozat előadásával folytatódott, majd a magyar tagozat mutatta be az erre az alkalomra készített folklórműsorát, küküllőmenti és mezőségi táncokat. Énekelt Kásler Magda, a zenekart Moldován Horváth István, a tánckart Nagy Levente és Domokos Zsuzsanna vezette. Antal Erika Székelyhon.ro 2017. január 12.Bátorítani kell az anyanyelvhasználatot az Európai UnióbanBátorítani kell az anyanyelvhasználatot, az uniós polgárok anyanyelven történő tájékoztatását az Európai Unióban – ezt hangsúlyozták azon az európai parlamenti konferencián, ahol képviselők és szakértők a nyelvi egyenlőség kérdéséről a digitális korszak technológiai lehetőségeinek tükrében beszélgettek. Elhangzott: a minél szélesebb körű anyanyelvhasználat nem csupán a gazdaságot élénkíti, hanem hozzájárulhat ahhoz is, hogy az uniós polgárok megfelelően tájékozottak legyenek, és ezáltal közelebb érezzék magukhoz a különféle közpolitikákat is. Az EP tudományos kérdésekkel foglalkozó osztálya (STOA) által szervezett január 10-i találkozó több európai parlamenti képviselő szakmai támogatásával valósult meg: Algirdas Saudargas litván néppárti képviselő mellett Sógor Csaba erdélyi, Jill Evans welszi zöld párti, Kósa Ádám fideszes és Evzen Tosenovsky cseh konzervatív képviselő is támogatta az esemény megszervezését. Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő javaslatára Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója külső szakértőként volt jelen. Horváth István előadásában ismertette az erdélyi magyarok anyanyelv-használati lehetőségeit, hangsúlyozva, hogy a nyelvi egyenlőség tekintetében nemcsak a jogszabályokban lefektetett rendelkezések fontosak, hanem a gyakorlati megvalósulás is. Elmondta, az erdélyi magyarok csak bizonyos területeken használják anyanyelvüket: otthonaikban és egyes közösségekben, például iskolában, templomban. Felhívta a figyelmet arra, hogy a közszférában például szinte csak a többség nyelvén tud érvényesülni a magyar kisebbség, a közérdekű internetes oldalak is csak román nyelven érhetők el. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy számos olyan szolgáltatás, kereskedelmi céllal működő internetes oldal létezik, amely bár az erdélyi magyarokat is célközönségének tartja, nem kínál magyar nyelvű ügyfélszolgálatot számukra. Jó példaként említette, hogy van már olyan bank Romániában, amely az erdélyi magyarok számára anyanyelvű tájékoztatást és szolgáltatásokat is nyújt. Sógor Csaba hangsúlyozta: vannak olyan európai tagállamok, ahol egyenesen kisebbségellenes, kisebbségi nyelvellenes törvénykezések vannak, és előfordul olyan is, ahol a törvénykezés adott, de annak gyakorlati alkalmazása még várat magára. Az RMDSZ-es EP-képviselő szerint ahhoz, hogy ez változni tudjon, az oktatás rendszerének és módjának is változnia kell ezekben a tagállamokban: a megfelelő oktatás ugyanis elősegítheti a többség és kisebbség viszonyának javulását. Mindez emberi jogi tekintetben is fontos, ezért Sógor Csaba úgy véli: létkérdés, hogy az EU számon kérje tagállamain a koppenhágai kritériumokat. „Gyakran mondjuk azt, hogy a többség és kisebbség viszonyának javítása gazdasági előnyökkel is járhat. Ez a konferencia is rámutatott arra, hogy a nyelvi akadályok lebontása nem csupán emberi jogi kérdés, hanem gazdasági szempontból is fontos” – utalt a képviselő a bemutatott adatokra. Ezek szerint az uniós állampolgárok alig 15%-a vásárol más európai tagállamból, ugyanakkor a kis- és középvállalkozások mindössze 5%-ának sikerül más uniós országban is értékesítenie termékeit – ez nagyon gyakran áll összefüggésben azzal, hogy az angolon kívül nem nyújtanak tájékoztatást vásárlóik számára saját anyanyelvükön. A szakértők egyetértettek abban, hogy a digitális korszak térnyerésével az angol nyelv térnyerése is egyre inkább megfigyelhető. Ez a jelenség azonban sok uniós polgárt szigetel el az információtól, hiszen tévhit, hogy általánosan elterjedt az angol nyelv ismerete. Az uniós polgárok gyakran ütköznek nyelvi akadályokba, amelyeket a szakérők szerint az anyanyelv-használat bátorításával, illetve a nyelvi technológiák fejlesztésével lehet felszámolni, mind a közszféra, mind a kereskedelem területén. A konferencia egyértelmű következtetése, hogy az Európai Unióban elő kell segíteni az anyanyelvhasználatot, az uniós polgárokat a saját nyelvükön kell elérni, megszólítani, és nagyon fontos, hogy a technikai fejlesztések is tudatosan kövessék ezeket az elveket. „Nagyon fontos, hogy az erdélyi magyarok nyelvhasználati lehetőségeit ismertetni tudtuk, mert így a konferencia következtetései, amelyekből később akár szakpolitikák is születhetnek, a kisebbségek nyelvi jogaira is kitérnek” – értékelte a konferenciát Sógor Csaba. Nyugati Jelen (Arad) 2017. január 18.Születésnapi beszélgetés Albert Ernő néprajzkutatóvalCsak a fiatalok látnak öregnek Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre. – 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint? – Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak. – Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit? – Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb. – Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki? – Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium. – Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt? – Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem. – Mit jelentett az Ön számára a tanítás? – Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására. – Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre? – Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg. – Van kedvenc balladája? – A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák. – Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai? – Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek… – Min dolgozik most? – Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni. Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. január 29.„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emlékeNegyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része. 1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál. A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik, Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.” Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire látszik, kései nemzedékek távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.” A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe, ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését. A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.” „Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek A vasúttól, országúttól távol eső Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva. A betű vonzásában A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán. Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával akarsz urat csinálni belőle? A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan. Paraszt oltás a címe. Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt. Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.” 1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának. Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.” Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét. Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását. Így telik el még tíz év Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a bécsi döntés nyomán – átírja a határokat: Magyarózd Romániához szakad. „Náci Pista író lesz...” 1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…" Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a Náci a ragadványnevet. A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”. Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza. Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom: „Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”. Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni? Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás. Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel. „A nagyapaember” A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák. Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám) Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját. Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Panek Kati A nagyapaember című, hamarosan megjelenő könyvéből: „Egyszer aztán kitaláltuk, hogy nagyapám ezentúl gróf Stephanus Horváth, és én leszek a kiscseléd, aki a továbbiakban kiszolgálja őt, ózdi vályogházunk teljhatalmú urát. Valóságos, igazi szerződést írtunk alá ketten, és boldogan álltam szolgálatba… Egyszer, egy tikkasztó nyári napon, szokásos munkám végeztével, nagyapám is leteszi a pennát, s szólít: - Gyere csak egy cseppet, kicsi szógám. A forgatókönyvnek megfelelően válaszolok - Mit parancsol, méltóságos gróf úr? - Azt, hogy húzzál lábbelit, mert felmegyünk a kerten a cigánysorra” Így emlékszik Panek Kati arra a napra, amikor nagyapját először kísérte el gyűjtőútjára, először csodálkozhatott rá a falubeli cigánybanda muzsikájára. Később az asszonyok énekelte népdalokat tanulja meg, nagyapja örömére. Majd öregasszonyok balladáit, keserveseit és a siratókat is. Nem is tanulás ez, annyira megérintik ennek a muzsikának a mélységei, hogy a gyermek Panek Kati észrevétlenül szívja magába mindazt, amit hall. Attól a pillanattól kezdve életének része, állandó kísérője lesz a népi muzsika. – Ezt te hol tanultad, Apónak madara? –örvendezik büszkén a nagyapa, amikor Katiját először hallja keservest énekelni. Ekkor tudatosul benne, hogy unokája valóban tovább fogja vinni mindazt, amit ő az enyészettől meg szeretne menteni. Később, Kolozsváron meséli el Horváth István a költőtárs Kiss Jenőnek, hogy amikor unokája az öregasszonyoktól tanult katonadalt énekelte, úgy érezte mintha az idő zavarodott volna össze: az unokája siratta az ő háborúba induló édesapját. A nagyapa végül meghívja unokája leánypajtásait a szülői házba – a Tesla magnójáról szól a maga gyűjtötte tánc alá való muzsika, estéről estére, hogy a gyermek megtanuljon táncolni is. Ezek az élmények határozzák meg aztán Panek Kati későbbi, népdalénekesi pályáját, hogy amikor Erdélyben még a táncház szót se ismerték, ő már elsőként, és utánozhatatlanul énekeljen az tévé- és rádióműsorokban, majd később a táncház egyik alapítójaként zenekari kísérettel is előadhassa a Horváth István gyűjtéséből származó anyagot. A falu múltja iránti érdeklődése Horváth Istvánnak még abból az időből származott, amikor magyarózdi gazdaként éveken keresztül részes művelője Johann Konradsheim bárónak, gróf Teleki Ilona férjének, akik a magyarózdi kastély utolsó tulajdonosai. Akkor még senki sem sejti, hogy közeledik a második világégés, és a báró menekülni kényszerül, mindent hátrahagyva. Konradsheim bárónak szenvedélye lett Ózdon a régészkedés: hallott arról, hogy szántás közben ki-kifordít az eke egy-egy érdekesebb cserepet, szerszámot a földből. Vasárnaponként Horváth István a báróval társulva járják a falu határát: az előbbi a tudásszomjtól fűtve, az utóbbi anyagi haszonra is számítva. Számos kőkori, bronzkori wittenbergi, kora vaskori hallstatti kultúra maradványait találják meg, edényeket, dísztárgyakat, szerszámokat gyűjtenek össze, amelyeket a kastély egyik erre a célra elkülönített termében helyeznek el. Ekkor tárulnak fel Horváth István előtt olyan összefüggések a falu homályba vesző múltja és jelene között, amelyek tisztázására évtizedek munkáját fordítja majd a Magyarózdi toronyalja falumonográfia megírásakor. 1945-ben, a háború befejezése után, az EMKE küldöttjeként utazik sürgősen Kolozsvárról Ózdra, hogy megmentse, ami még menthető a kastélyban összegyűjtött régészeti anyagból. Későn érkezik, a kastélyt feldúlva találja, a régészeti anyagnak a fém- és kőszerszámait széthordták, a restaurált kerámiát összetörték. A hiányos gyűjtemény és a megrongált tárgyak egy részét a marosvásárhelyi múzeumba menekíti, a nagyközönség számára pedig megmaradnak a leírások, amelyeket a Magyarózdi toronyaljá-ban olvashatunk, amelynek előszavában ezt írja Horváth István: „Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom… Sohasem szakadtam el a szülőfalumtól…” Az utolsó nap Elröpülnek a gyűjtés, a megírás, a szerkesztés évei. A monográfia megjelenik. Az unoka gyermekkora véget ér. 1976-ban Panek Katit felveszik a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára. Innen küldi nagyapjának a születésnapjára a köszöntő és egyben beszámoló levelet, amelyben csöppnyi bűntudat is lappang, hisz ő fiatalon új életet kezd, nagyszülei pedig ott maradnak Kolozsváron. „Apókám, ugye hihetetlen, hogy úgy el tudtunk szakadni a régi, 19 évig megszokottól és úgy hozzá tudtunk nőni az újhoz. (… ) Kívánom: ne csalódj bennem. És ha lehetne: legyek örömödre.” Legközelebb a téli vakációban találkoznak. Nagyapa és unoka is készülnek a találkozásra, hosszú beszélgetésekre. A vakáció napjai gyorsan elrepülnek, a színinövendéknek január negyedikén indulnia kell vissza, Vásárhelyre. Ismerősök viszik autóval, de késnek, marad hát egy kis idő, ügyes-bajos dolgokat intézni. Kati kiszalad a Béke térre, levelet postázni. Itt találkozik – teljesen véletlenül – nagyapjával, aki hazafelé tart a Görögtemplom utcába. Unokája kérésére azonban megváltoztatja szándékát, és elkíséri őt a Mikó utcába, ahol Horváth István lánya, Kati édesanyja, Horváth Arany lakik. Az egyezség szerint oda érkezik, Katit felvenni, az autó. Beszélgetés közben arra lesznek figyelmesek, hogy a ház előtt, az út túloldalán megáll az ismerősök gépkocsija. Indul a lány, kezében két könnyebb csomaggal kiszalad. A nagyapa is indul unokáját kikísérni, kezében egy bőrönddel. Kilép a kapun, lelép a járdáról. Az autónál a csomagokat rendezők csak az óriási csattanásra fordulnak meg. Már késő. Utóirat A részeg autóvezetőnek nem kell bűnhődnie tettéért. A párt és a titkosszolgálat megvédi emberét: a gázolásnak nem lesznek büntetőjogi következményei. A magyarózdi sírkőre annak a Jékely Zoltánnak a verssorai kerülnek, aki először jelentette meg Horváth István verseit a Pásztortűzben: „Kire ficánkoló autó tiport, Nyugtasson a falud, Szegény költő-Tiborc!” Negyven év telt el a tragikus esemény óta. Megérett az idő Horváth István újraolvasására. „Én voltam? / Ki tudja? / Én se. / Az Idő / vízesése / lezuhintott / és elseper. / Kőből fövényszem, / mi leszel? – / kérdeném. / S kitől? / Kagylók / törött / héja közt / én is / tovább / török. / S végül / a víz is / elfelejt.” (Az idő vízesése) |Víg Emese maszol.ro 2017. február 7.Per és imaMa tartják az első tárgyalást a megyei törvényszék közigazgatási és adóügyi részlegén abban a perben, amelyet az Unirea középiskolába járó román diákok szülei indítottak a megyei tanfelügyelőség ellen, amiért engedélyezte a diákok átcsoportosítását. Pontosabban azt, hogy a Bolyai iskolába járó katolikus osztályok és a szülők döntése alapján az Unirea magyar osztályai is átkerüljenek a 2015 őszétől induló Római Katolikus Teológiai Líceumba. Itt jegyezzük meg, hogy a 2008-ban újraindult katolikus osztályokat, amelyeket nem engedtek be az Erdélyi Római Katolikus Státusnak 2004-ban visszaszolgáltatott ingatlanba, kényszerűségből kellett befogadnia a Bolyai Farkas Elméleti Líceumnak. Teljesen természetes módon ezekre az osztályokra épült a 2015. januári 33-as számú önkormányzati döntéssel újraalakult Római Katolikus Teológiai Líceum, amely a 2015–16-os tanévben költözhetett „haza” a hét éve visszakapott épület egyik mellékszárnyába. Az unireás szülők által indított perbe beléptek a katolikus iskolába járó gyermekek szülei is, tájékoztatott képviselőjük, Zsigmond Imola. Ügyüket Moldován Horváth István ügyvéd képviseli, az első tárgyalás ma 12 órától lesz a közigazgatási és adóügyi részlegen. Fél 12 órától a szülők a Keresztelő Szent János római katolikus plébániatemplomban imádkoznak, ahova várják az iskola ügyével szimpatizálókat is. (bodolai) Népújság (Marosvásárhely) 2017. február 9.Több erdélyi magyar diák tanulna külföldön, mint román. Vajon hazajönnek?Bár átfogó tanulmány nem készült még, helyi adatok alapján úgy tűnik, hogy az erdélyi magyar fiatalok a románoknál nagyobb arányban iratkoznak külföldi egyetemekre. A romániai középiskolások legkevesebb 16 százaléka szeretné külföldön folytatni a felsőfokú tanulmányait - derül ki egy tavalyi tanulmányból, melyet az Ipsos közvéleménykutató cég egy civil szervezettel (Şcoli de Valori) közösen készített. A diákokat az oktatás magasabb színvonala, a kecsegtetőbb karrierlehetőségek és a hazainál magasabb bérek ösztönzik az idegenben való továbbtanulásra. A külhoni egyetemek felé kacsingatók motivációja arra enged következtetni, hogy jó eséllyel nem fognak hazatérni tanulmányaik végeztével. A tanulmány azt mutatja, hogy a külföldre tartó végzősök aránya a városi elit líceumokban jóval magasabb az országos átlagnál. A többség orvosi, informatikai és mérnöki tanulmányokat szeretne folytatni. A megkérdezettek 21,6 százaléka nem tudott, illetve nem akart válaszolni, 1,4 százalék határozatlannak mondta magát, 61 százalék pedig hazai felsőoktatási intézménybe akar beiratkozni. Akik maradnak, kényszerből teszik? Az a tény, hogy a diákok túlnyomó többsége idehaza szándékozik folytatni a tanulmányait, örvendetes, ám jelentős részük ezt kényszerből teszi, ugyanis anyagi okoból nem engedheti meg magának, hogy külföldre menjen - hangsúlyozzák a tanulmány készítői. Ez abból derül ki, hogy a sokan a külföldinél jóval alacsonyabb költségeket nevezték meg választásuk fő okaként. Az itthon továbbtanulók körében a társadalomtudományok a legnépszerűbbek (21 százalékkal), 16 százalék mérnöki, 13 százalék közgazdasági, 11 százalék orvosi, 8 százalék pedig katonai pályára készül. Szakemberek szerint ez messzemenően nem tükrözi a munkaerőpiac igényeit, mérnökből ugyanis jóval többre lenne szükség, míg a társadalomtudományok terén túlképzés van. A székelyek 20 százaléka menne külföldre Az erdélyi magyar fiatalok körében nem készült hasonló tanulmány - mondja Horváth István, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szociológia tanszékének oktatója. Helyi felmérések vannak, melyek azt mutatják, hogy a magyar diákok körében nagyobb az elvándorlási szándék, mint a románoknál. Egy 2015-ben, székelyföldi elit líceumokban végzett felmérés során a tanulók körülbelül 20 százaléka nyilatkozott úgy, hogy külföldön akar továbbtanulni. Azok aránya, akik ténylegesen határon túli egyetem hallgatói lesznek, ennél minden bizonnyal alacsonyabb - hangsúlyozza Horváth István. A szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium végzősei esetében a fentebb említett értékek körüli a külföldi egyetemeken tanulók aránya, ugyanakkor növekvő tendenciát mutat. A 2014-ben érettségizett 156 diák közül 20 választott határon túli felsőoktatási intézményt, ez 12,8 százalékos arányt jelent. Egy évre rá a végzősök 19,6 százaléka preferált külföldi egyetemet, tavaly pedig 15,6 százalékuk. A népszerűségi rangsorban toronymagasan Magyarország vezet, három év alatt 72 kölcseys közül 67 ment az anyaországba, s csupán öten választottak nyugati egyetemet. Debrecen miatt? B. néhány éve végzett a nagyváradi Ady Endre Líceumban. Az osztályába 29-en jártak. Hárman nem tanultak tovább, tízen erdélyi egyetemre iratkoztak be, tizenhatan pedig külföldire, utóbbiak közül egy az Egyesült Államokban van, a többiek Magyarországon. Az osztálynak 55 százaléka döntött tehát külföld mellett, ha pedig csak azon diákokat számoljuk, akik folytatták a tanulmányaikat, akkor az arány még magasabb, 61 százalék. Szíve szerint B. leginkább Kolozsvárra iratkozott volna, azonban barátai szinte kivétel nélkül Magyarország mellett döntöttek, ő pedig velük akart maradni. Elképzelhető, hogy Nagyvárad esetében az erdélyi átlagnál nagyobb a külföldön továbbtanulók aránya a debreceni egyetemi központ közelsége miatt. 2007-ben még hozzávetőleg 170 ezer diák fejezte be Romániában a XII. osztályt, tavaly már csak 86 ezer szerzett érettségi diplomát. A magyar osztályok végzőseinek száma is csökkent. A kedvezőtlen demográfiai folyamatok, melyeket a külföldre irányuló mobilitás felerősít, oda vezettek, hogy egyes magyar egyetemi szakokra lasszóval kell fogni a jelentkezőket, a Partiumi Keresztény Egyetemen pedig több szakot megszüntetnek. Pengő Zoltán maszol.ro 2017. március 16.Szárnybontogató fiatalok a színpadonTehetségkutató bemutatkozó előadást szervezett kedden este a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) a nagyváradi Partiumi keresztény Egyetem dísztermében. A PMMC vezetője, Horváth István köszöntötte a megjelenteket, majd elmondta, a kezdeményezés célja, hogy azok a fiatal, tehetséges diákok, akiknek amúgy nem volna lehetőségük közönség előtt bemutatkozniuk, megkaphassák ezt az esélyt. A keddi rendezvényen nyolc szárnybontogató fiatal mutatkozott be, valamennyien a zene területén szeretnének érvényesülni. Borbíró Tímea, Ferencz István, Ilisz Dominik, Kalló Maya, Niculas Ana, Pálfi Boróka, Quai Chiara és Szűcs Stefánia a nagyváradi Művészeti Líceum diákjai, zeneszámokat adtak elő hegedűn, zongorán, fuvolán. Felkészítésükben Jámbor Erzsébet, Lupse Anita és Mircescu Georgiana Iudita zenetanárok segítettek. A rendezvényen – melyen a fiatalok családtagjai, barátai is részt vettek – kis létszámú, de lelkes közönség, biztatta tapssal a szárnybontogató ifjakat. (szőke) Reggeli Újság (Nagyvárad) 2017. március 20.Szinte mindenki belépett a néhány szülő által kezdeményezett perbeEgyre több szereplője van annak a két közigazgatási pernek, amelyet a tanfelügyelőség határozata miatt kezdeményezett a marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium szülői bizottsága, illetve a polgármesteri hivatal. A felperesek azt kérik, a tanfelügyelőség vonja vissza a határozatát, amelyben arról döntöttek tavaly, hogy az Unirea két osztályterme a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumé lesz. Az Unirea Főgimnázium szülői bizottsága az elmúlt év augusztusában perelte be a Maros Megyei Tanfelügyelőséget, mivel úgy vélik, jogtalanul került át két tanterem a katolikus gimnáziumba. Akkor négy román szülő kezdeményezte az eljárást, azóta az iskola szülői bizottságának a nevében perelnek. A legközelebbi tárgyalás szerdán lesz. November 29-én ugyanebből az okból kifolyólag a polgármesteri hivatal is beperelte a tanfelügyelőséget – magyarázta Zsigmond Imola, a katolikus iskola egyik diákjának édesanyja, aki januárban szintén beszállt a perbe, hogy kiálljon a tanfelügyelőség határozata mellett. „Február 7-én még tíz szülő csatlakozott hozzám, majd február 22-én egy kérelmet tettek le a bíróságon, amelyben az áll, hogy az Unirea Főgimnázium mint iskola szintén belép a perbe a román szülők mellé. Akkor a bíró a törvényre hivatkozva kötelezte a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumot, hogy vegyen részt a közigazgatási perben, és törvény előtt védekezzen” – ismertette a részleteket lapunkkal Zsigmond Imola. Székely Szilárd, a katolikus iskola ideiglenesen kinevezett igazgatója lapunknak elmondta, az iskolának mint az ügyben egyik legérintettebb félnek, nem volt választási lehetősége, a bíró kötelezte a tanintézetet, hogy szálljon be a perbe. Az iskola és a szülők ügyvédje, Moldován-Horváth István elmondta, a szerdai tárgyalás lesz az első, amelyben a katolikus iskola is megjelenik alperesként, azonban úgy véli, most is halasztás várható az ügyben. Egyre több szereplője lesz a pernek, ez pedig azt jelenti, hogy halasztani kell a tárgyalásokat, ez a formai eljárás, ugyanis írásban kérik az álláspontokat – fejtette ki lapunknak az ügyvéd, aki úgy véli, ez az ügy még távol áll attól, hogy döntés születhessen. A perek előzménye Lemondott néhány magyar osztályáról tavaly az Unirea Főgimnázium, ezeket – legalábbis az egyházi oktatási intézmény értelmezésében – a tantermekkel együtt átvette a szintén az épületben működő Római Katolikus Teológiai Gimnázium. Közben az Unirea – a gyereklétszám csökkenésétől tartva – román tannyelvű osztályokat indított a magyar osztályok helyett, amelyeket nem volt hová elhelyezzen. A két intézmény közötti félreértés után jelentették fel a minisztériumnál a katolikus tanintézetet, és ugyanebben a feljelentésben az egyházi iskola létjogosultságát is megkérdőjelezték. Ennek nyomán a szaktárca ellenőrző bizottságot küldött az iskolába, amelynek jelentése azóta sem nyilvános. Hajnal Csilla Székelyhon.ro 2017. április 3.Száz erdélyi magyar értelmiségi kéri a „lex CEU" visszavonásátSzáz erdélyi magyar oktató, kutató, véleményformáló írta alá azt a levelet, amelyben a magyarországi felsőoktatási törvény tervezett módosításának visszavonására szólítják a budapesti kormányt. Szerintük ellehetetlenedhet a Közép-Európai Egyetem (CEU) budapesti működése. A nemzetközileg elismert tudás érték Erdélyben című levél címzettje Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője. Az aláírók emlékeztetnek, hogy az előző évszázadokban számos fiatal diák megfordult nyugati egyetemeken, és tért haza Erdélybe tudásban, lélekben gazdagodva, jelentős mértékben hozzájárulva a magyar tudományosság fellendüléséhez; de erdélyiségünk, illetve magyarságunk megőrzéséhez, megmaradásához is. Megemlítik, hogy az 1990-es rendszerváltást követő időkben a budapesti Közép-Európai Egyetemről (CEU) hazatérő fiatalok hasonló értéket képviselnek az erdélyi magyar társadalomban. A száz értelmiségi szerint különösen a társadalomtudományi szakok képviselői profitálhattak sokat ennek az intézménynek a létéből; elsősorban azok, akik diákjai voltak, vagy doktori címet szereztek ott. „De sokan mások is: akik konferenciákon, nyári egyetemeken, tanterv-fejlesztési vagy más posztgraduális képzéseken vettek részt. A páratlan könyvtárának olvasóiként is elmondhatjuk, hogy a Közép-Európai Egyetem szakmai fejlődésük igen fontos állomását jelentette. A hazahozott tudás – akárcsak elődeink esetében – közösségi létünk garanciája, és úgy gondoljuk ez a megállapítás a XXI. századi történelmi körülmények között nemcsak az erdélyi, hanem a többi határon túli magyar közösségre is érvényes a szóban forgó oktatási intézmény vonatkozásában is" – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott levélben. Az erdélyi értelmiségiek szerint a magyar kormánynak a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény módosításáról szóló javaslata olyan helyzetet teremt, amelyben ellehetetlenedik a Közép-Európai Egyetem budapesti működése. Éppen ezért arra kérik Balog Zoltán minisztert, vizsgálja felül és vonja vissza törvénymódosítási javaslatát. „Meggyőződésünk, hogy ezzel jó ügyet támogat, hiszen nekünk létfontosságú érdekünk, hogy benne maradjunk a nemzetközi tudományos vérkeringésben, amelynek fontos központja a budapesti székhelyű Közép-Európai Egyetem" – állapítja meg a felhívás. Az aláírók között szerepel a Sapientia EMTE, valamint a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem számos oktatója, ugyanakkor többek között Bakk Miklós politológus, docens, Barabási Albert László hálózatkutató, Csata Zsombor szociológus, Csoma Botond jogász, parlamenti képviselő, Demény Péter író, a Látó szerkesztője, Eckstein-Kovács Péter ügyvéd, Gáspárik Attila, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, Horváth István szociológus, Lupescu Radu történész, Magyari Tivadar egyetemi tanár, volt CEU-hallgató (az RMDSZ ügyvezető alelnöke), Szilágyi N. Sándor nyelvész, Sándor D. Attila biológus, Szabó Á. Töhötöm néprajzkutató, Szabó Levente irodalomtörténész. Krónika (Kolozsvár) 2017. április 7.A kisebb kisebbségeket kutatók intézeteA román kormány a kétezres évek elején egy „Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet” hozott létre Kolozsváron. Az erdélyi magyarok, “valódi” romániai kisebbségiként, igazán megtisztelve érezhették magukat ennek a döntésnek a hallatán, hiszen elmondhatták, hogy külön intézményt alapítottak az őket érintő problémák tanulmányozására. Mivel a romániai kisebbségek legnépesebb csoportját éppen a magyarok alkotják, természetesnek tűnhetett mindenki számára, hogy ennek a tudományos alapokra helyezett szépreményű intézménynek elsősorban a magyar kisebbség megmaradását és elősegítését kell szolgálnia. Ráadásul, ha utánanézünk, hogy kik azok, akik vezették és vezetik ezt a hivatalt, illetve kik azok az állandó munkatársak, akik kutakodtak kisebbségi ügyekben és felvették ezért a román állam által biztosított havi jövedelmeiket, akkor szinte mind csak magyar nevekkel találkozunk. Horváth Istvánnak, az intézmény vezetőjének, Fosztó Lászlónak, Gidó Attilának és Bokor Zsuzsának, a tudományos vezetőtanács tagjainak, valamint a Kutatási Osztály és a Dokumentációs Központ többségében magyarajkú munkatársainak (akik esetenként, rádiós nyilatkozataikban “székelyesre törik” a román és magyar nyelvet) elsősorban az erdélyi magyarok ügyét kellett volna előrevinniük. Ha viszont megnézzük a kutatóintézet honlapját, és arra vagyunk kíváncsiak, hogy mivel is foglalkoznak a humán tudományok Kolozsváron összesereglett közalkalmazottai, akkor a felvetett témák között alig találunk magyar kérdéseket. Meglepő, hogy mivel is vannak elfoglalva. A nemzeti kisebbségek történelme és etnodemográfiai folyamatai mellett például a romák nyugat-európai kivándorlásának, illetve helyi integrációjának monitorizálásával (ezt természetesen az egykori Soros Alapítvány jogutódjával karöltve végzik), az erdélyi zsidóság állami archívumokban fellelhető jegyzékeivel (ezt a Rothschild Alapítvány támogatásával), a görögöknek a romániai médiában betöltött szerepével, a török nyelvű oktatással, a németek intézményrendszerével, az olasz diaszpórával és – hogy ne maradjanak ki a magyarok sem a sorból – a magyarok szekusok általi üldöztetésével, illetve Márton Áron dossziéjával. Nagyjából ezek a meghirdetett pályázatok és ösztöndíjak témaköre. A fentiek alapján nyugodtan kijelenthető, hogy Horváthék elsősorban a kisebb kisebbségek ügyeivel vannak elfoglalva. Bármelyikkel, amelyik nem magyar. Felmerül a kérdés, hogy mégis mit keresnek ők ott, miért nem a romák, zsidók, törökök, görögök, németek vagy olaszok dolgoznak abban az intézetben? Ha megfigyeljük a „kisebbségkutatók” nyilatkozatait, amelyeket az erdélyi magyarok autonómiatörekvéseivel, a romakérdéssel, Magyarország migránspolitikájával vagy akár a „CEU-törvénnyel” kapcsolatosan hoztak nyilvánosságra, ha utánanézünk pártkötődésüknek, akkor az összeesküvés-elmélettel való vádaskodás ódiuma ellenére is azt kell mondanom, hogy márpedig véletlenek nincsenek. Ferencz Zsombor, Marosvásárhely / itthon.ma/szerintunk 2017. április 23.Migrációról és Székelyföld társadalmi szerkezetéről a Székely KongresszusonA Marosvásárhelyen is tartott III. Székely Kongresszuson bemutatták a székelyföldi társadalom állapotát a térség demográfiai folyamataira, a migrációra, a társadalom szerkezetére és az itt élő romákra vonatkozó előadások formájában. A Sapientia EMTE koronkai kampusza adott otthont a hétvégén a Székelyföld-konferencia marosvásárhelyi szekcióüléseinek: az érdeklődők Az örökségesítés új kontextusai. Értéktárolás és értékvédelem a Székelyföldön, Székelyföld társadalmi állapota, illetve nyelvi jogok Székelyföldön témakörökben hallgathattak meg tudományos előadásokat. Ezek célja a mai Székelyföld társadalmi állapotára és néprajzi értékeire vonatkozó tudás számbavétele, amely a szakemberek szerint kiemelt fontosságú, hiszen a politikai, a gazdasági, a kulturális folyamatok megértését megelőzik azok az értelmezések, amelyek a statisztikailag megragadható adatsorokból épülnek fel, a lélekszámra, eloszlásra-megoszlásra, rétegződésre, a hányan vagyunk?, merre mozgunk?, miképpen tagolódunk? kérdésekre adott válaszokból indulnak ki. A demográfia, mobilitás, migráció témakörében szó volt a népességstatisztikai számbavételek eredményeiről, a népességmozgásról és az elvándorlásról. A társadalomszerkezeti áttekintésben elsősorban a városi és falusi népességről, iskolázottságról, foglalkozásszerkezetről, a vagyoni helyzet szerinti különbségekről voltak előadások, valamint a folyamatosan a figyelem előterében álló, időnként égetően aktuális témaként megjelenő székelyföldi romák helyzetéről: velük kapcsolatban a kistáji jellemzők, konfliktushelyzetek, gazdasági stratégiák, területi szegregáció témái kerültek terítékre. Belső- és külső elvándorlás, munkamigráció Horváth István a Kiss Tamással együtt kutatott Migrációs folyamatok című tanulmány ismertetésében rámutatott, az 1902-es első Székely kongresszust is a migráció kapcsán szervezték meg, ez a társadalmi folyamat ugyanis nem újkeletű, gyakran előfordult a három székely megyében. Konkrét számadatokkal alátámasztva rámutatott az ipari fejlődésnek a belső migrációra gyakorolt hatásaira, a faluról városra, majd a megyék közötti vonatkozásaira, majd az 1990-es évektől megindult kivándorlási tendenciákra, illetve a napjainkra jellemző külföldi munkavállalásra és a 2005-től számított városról falura (szuburbanizáció) költözésre. Székelyföld megközelítőleg arányainak megfelelően vett részt az erdélyi magyarság migrációjában, annyi különbséggel, hogy a székelyföldiek főként Magyarországra és elsősorban időszakosan költöztek ki, míg Erdély más részeiből a magyarok a románokhoz hasonlóan Spanyol- és Olaszországban életvitelszerűen berendezkedtek – fogalmazott a kutató. Bodó Julianna elmondta, a székelyföldi munkamigrációt a rendszerváltás óta kutatják (Migráció és család, Migráció és térátlépések, Kultúrák találkozása – közelítés és eltávolítás, Migráció – ellenségépítés, Migráció és idegenség), az elmúlt 26 évben Székelyföld kibocsátó közegként jelent meg, a külföldi munkavállalás folyamatos és intenzív, a magatartások és mentalitások, társadalmi, kulturális gyakorlat szintjén pedig három korszakot különített el: az 1990-es évek, a 2000-es évek eleje és a transznacionális, illetve az elsősorban a fiatalok esetében körvonalazódott új trendek korszaka. Összefoglalásként kijelenthető, hogy a téma aktualitása nem csökken, a munkamigráció folyamatosan dinamikus és fokozott társadalomtudományi érdeklődés övezi, különös tekintettel a napjainkban megmutatkozó trendszerű változásokat, annak érdekében, hogy reális helyzetképet lehessen felrajzolni a fejlődés és a migráció kapcsolatának árnyaltabb megközelítése mentén. Következtetések, tervek A konferencia szervezői egy szakmai látlelet elkészítését tekintik elsődleges feladatnak – nem a történeti távlatokra, hanem a jelenkorra, az 1989 utáni időszakra összpontosítva. Elsősorban a székelyföldi kisrégiók, megragadható társadalmi entitások vizsgálata, helyzetük bemutatása, az erre vonatkozó kutatások áttekintése a szempont, és csak ezt követheti a különbségek és az egységes jellemzők megragadása. A III. Székely Kongresszus szervezője, Bakk Miklós a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, szeretnék, ha a rendezvény egyedi eseményből folyamattá nőné ki magát, azaz a térség fejlődését célzó Székelyföld-centrikus szakmai, tudományos fórumként intézményesítenék a konferenciát, de a részletekről még korai beszélni, ugyanis a hétvégi rendezvény kiértékelése még folyamatban van. „Az biztos, hogy hamarosan megújul a rendezvény honlapja, ahova feltöltjük az előadásokat és a különböző szekcióülésekről összegyűjtött közpolitikai javaslatokat, a kiértékelésről pedig sajtótájékoztatót tartunk” – mondta megkeresésünkre Bakk Miklós. Gáspár Botond / Székelyhon.ro 2017. április 24.Székelyföld jövőjéről egyeztettekA migrációról, a tradíció és a modernitás közötti konfliktusról, valamint a vállalkozások és a közbirtokosságok szerepéről is szó esett a hétvégén három helyszínen zajlott 3. Székely Kongresszus előadásain. „Székelyföld magyarságában való megmaradása azon áll, hogy egységbe tudjuk-e fogni hagyományaink megőrzését napjaink szakmai, tudományos és gazdasági teendőivel” – ezt az üzenetet fogalmazta meg levélben az immár harmadik alkalommal sorra került Székely Kongresszus résztvevői számára Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, a három helyszínen zajlott rendezvénysorozat fővédnöke. A kongresszus hivatalos megnyitóját csütörtök este a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) marosvásárhelyi karán tartották: az ünnepségen Egyed Ákos történész az 1902-ben megszervezett első székely kongresszust idézte fel. Rámutatott: az első kongresszus öt szekciója közül a székelyek elvándorlásának megállítását célul kitűző szekciót tartották a legfontosabbnak a szervezők. Akkor egyébként az vezetett a helyiek tömeges elvándorlásához, hogy a székelység a 20. század elején is megmaradt a maga konzervativizmusában, az iparűzést méltóságán alulinak találta. Az akkori kongresszus előadói úgy ítélték meg, hogy szükség van a modernizációra, de valamilyen módon a hagyományokat is meg kell őrizni. Kolumbán Gábor fizikus, vállalkozó, a 2002-ben tartott 2. Székely Kongresszus főszervezője megállapította: a székelység leszakadása a 20. század eleje óta is folytatódott. Úgy vélte: 1902-ben a modernizáció érte felkészületlenül Székelyföldet, a 21. század elején pedig Románia NATO- és EU-csatlakozása. „Rajtunk múlik, hogy milyen lesz a Székelyföld jövője. Senki nem fog minket kívülről megváltani. Ki kell találnunk azt a megoldást, ami fenntarthatóvá teszi a székelyföldi létformát” – idézte az MTI Kolumbán Gábort. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke köszöntésében azt hangsúlyozta, valami mégis megváltozott a korábbi székely kongresszusok óta: immár a Sapientia EMTE vállalta a szervezést, szerinte ezáltal a tudományos konferencia otthonra lelt. Dávid László, a Sapientia rektora általában az egyetemeknek a gazdaság vonatkozásában fontos szerepvállalását hangsúlyozta. Bakk Miklós politológus, a konferencia főszervezője a rendezvény több célját is megjelölte. Szerinte a kongresszus egyfelől megpróbálja áttekinteni, hogy különböző tudományos területeken milyen tudás halmozódott fel Székelyfölddel kapcsolatban. Azt is célnak tartotta, hogy a tanácskozás révén kialakuljanak a székelyföldi tudományos együttműködés új útjai, ugyanakkor a konferencia közpolitika-gerjesztő jellegét is kiemelte. „Nem új keletű jelenség a migráció” A marosvásárhelyi szekciókban egyebek mellett a demográfiai változásokról, az elvándorlásról, a székelyföldi társadalom helyzetéről esett szó. Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője a Migrációs folyamatok című tanulmány ismertetése során rámutatott: az 1902-es első Székely Kongresszust is a migráció kapcsán szervezték meg, ez a társadalmi folyamat ugyanis nem új keletű, régóta érinti a három székely megyét. A szociológus beszélt az ipari fejlődésnek a belső migrációra gyakorolt hatásairól a faluról városra történő, majd a megyék közötti helyváltoztatásról, az 1990-es évektől megindult kivándorlási tendenciákról, illetve a napjainkra jellemző külföldi munkavállalásról és a 2005-től számított városról falura történő költözésről. „Székelyföld megközelítőleg arányainak megfelelően vett részt az erdélyi magyarság migrációjában, annyi különbséggel, hogy a székelyföldiek főként Magyarországra és elsősorban időszakosan költöztek ki, míg Erdély más részeiből a magyarok a románokhoz hasonlóan Spanyol- és Olaszországban életvitelszerűen berendezkedtek” – fogalmazott a kutató. A hálózatban való gondolkodást exportálná Németh Zsolt A 3. Székely Kongresszus sepsiszentgyörgyi megnyitóján eközben Bodó Barna egyetemi docens, a konferencia tudományos bizottságnak tagja arról beszélt, hogy a rendezvénysorozatnak a jövőben intézményként is meg kell alakulnia. Szerinte a kongresszusnak olyan Székelyföld-centrikus szakmai, tudományos fórumként kell léteznie, amely a térség fejlődését tartja szem előtt. Hangsúlyozta: fel kell oldani a tradíció és a modernitás közötti konfliktust, bár a hagyomány jelentősége kisebbségi létben túlértékelődhet. A sepsiszentgyörgyi megnyitón részt vett Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, aki kifejtette: a konferencia a Székelyföld kitalálásának fontos fóruma, szerinte pedig az erdélyi magyar sorskérdésekre tudományosan megalapozott válaszokat kell találni. Németh Zsolt a „hálózatban való gondolkodást” vinné haza Magyarországra, elmondása szerint ugyanis a magyar tudományos élet egyik hiányossága a csoportmunka, egymás segítése helyett sokszor a másik legyőzése kerül előtérbe. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint a szakma és a politikum közös feladata „Székelyföldet kitalálni”, eredményes közpolitikai gondolkodást, akciótervet kidolgozni, hogy ezek érvényesítése révén a térség versenyképes legyen. Vargha Mihály, a társszervező Székely Nemzeti Múzeum igazgatója hangsúlyozta: a szakmai fórumoknak kell hozzásegíteniük az önkormányzatokat, hogy jó döntéseket hozzanak, javuljon az emberek életminősége, és ne „szent őrült” legyen, aki Székelyföldön marad, hanem logikus döntés legyen a röghöz kötöttség. Ferencz Csaba, az SZNT alelnöke abban bízik, a kongresszussal megvalósul az együttgondolkodás, az eredményeket pedig értékesíteni is tudják. A Székely Kongresszus sepsiszentgyörgyi rendezvényein többek között az oktatás, a népegészségügy, az épített örökség helyzetéről, valamint a vidéki kultúrházak helyzetéről és funkcióváltásáról tartottak előadásokat. „A periférikus helyzet az egyik fő probléma” Csíkszeredában az önkormányzatok és intézmények, valamint a vidék és agrárium szerepéről, illetve a vállalkozásokról volt szó. A javaslatokat és a közösen megfogalmazott fejlesztési irányokat szombaton, a konferenciát záró plenáris ülésen vitatták meg, az összegzés azonban nem a programban feltüntetett időpontban zajlott, a résztvevők alacsony száma miatt ugyanis munkatársunk érkezésekor a kongresszus már több mint egy órája véget ért. Végül Kassay János egyetemi adjunktus, a csíkszeredai konferencia főszervezője foglalta össze lapcsaládunknak a záróülés főbb gondolatait. Mint rámutatott: a találkozón nagyrészt a problémákról és a megoldási javaslatokról volt szó. „A periférikus helyzet az egyik olyan fő probléma, amely mindhárom szekcióban elhangzott. Ez utal egyrészt Székelyföld földrajzi helyzetére, másrészt a gazdasági fejlettség elmaradottságára és arra a rossz gazdasági szerkezetre, amelyben az agráriparban foglalkoztatottak aránya túl magas, míg a kreatív ágazatokban dolgozóké meglehetősen alacsony” – magyarázta a szakember. Szóba került, hogy a szolgáltatási szektor is fejletlen, ez egyrészt a szakképzetlenségnek, ugyanakkor az elvándorlásnak is betudható. Egy másik problémaként a kisebbségi létből adódó nehézségek fogalmazódtak meg. „Azt látjuk, hogy a székelyföldi térség periférikus vidékeiből folyamatosan lecsipegetnek, és itt nem csak a csíki magánjavakról és a vissza nem szolgáltatott erdőkről beszélek, hanem az etnikai arányok megváltoztatásáról” – fejtette ki Kassay. Hozzátette: ez utóbbi probléma kapcsán Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök arról értekezett, hogy a periférikusabb székelyföldi településeket is – annak ellenére, hogy nem Hargita megyéhez tartoznak – be kell kapcsolni a térség életébe. Kassay János arról is beszámolt: a közbirtokosságok a konferencia egyik központi témáját képezték, hiszen jelentős, pénzben kifejezhető erőforrás rejlik bennük. Éppen ezért a vállalkozásokról szóló szekció egyik fő gondolata a közbirtokosságoknak a gazdasági élet fejlesztésébe való bevonása volt. „A mezőgazdasági és vidékfejlesztési szekcióban is felmerült a közbirtokosság témája, itt azonban feszültség fogalmazódott meg a for-profit és a non-profit jelleg között: dönteni kellene, hogy egy közösségi vagy egy gazdálkodó, profitorientált szempont fog érvényesülni. A mezőgazdaság versenyképessége attól függ, tudunk-e kooperálni, szövetkezetekbe tömörülni” – értékelt az egyetemi adjunktus. Megtudtuk azt is, hogy az önkormányzati szekciónál számos probléma vetődött fel, de a legmarkánsabb gondolat az volt, hogy a Székelyföldet két síkon kell fejleszteni. Létezik ugyanis az erősen rurális térség, ugyanakkor az innovatív vagy innovatívvá válni akaró régió, amely otthont tudja tartani a fiatalokat. „Az biztos, hogy mindhárom szekcióban elsődlegesen az emberi erőforrásra alapozták a fejlesztési javaslatokat. Az egyik központi kérdés az, hogy tudjuk-e szakmai tudás és mentalitás szempontjából az emberi erőforrást olyan mértékben fejleszteni, hogy a jövő kihívásainak meg tudjunk felelni, és ha nem is versenyképesek, de legalább életképesek legyünk” – hangsúlyozta Kassay János. Bíró Blanka, Gáspár Botond, Iszlai Katalin / Krónika (Kolozsvár) 2017. május 6.Az elvándorlás képlékeny valósága„Csak becsült adatok vannak a romániai kitelepülőkről, így a szakemberek számára is nehéz megfogni ezt a valóságot” – állítja Horváth István szociológus, egyetemi tanár. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője szerint az elvándorlás társadalmi-gazdasági hatásai már most érzékelhetők, bizonyos falvaknak az elöregedése és az egyes szektorok munkaerőhiánya egyre látványosabb, de hosszú távon a nyugdíjrendszer is megsínyli az exodust. Mivel sokan magyar állampolgárként szerepelnek a kimutatásokban, az erdélyi magyarok esetében nehezebb nyomon követni a folyamatot. – Vannak pontos adatok arról, hogy hány román állampolgár él külföldön? – Arról, hogy mennyi romániai él külföldön, nincs, csak arról, hányan vannak bejegyezve, hogy külföldön tartózkodhatnak. Különböző országokba belépve tartózkodási engedélyt kell szerezniük, be kell jelentkezniük a lakossági nyilvántartóba, ha három hónapnál hosszabb időre mennek akár munkavégzés, akár rokonlátogatás céljából. Arról vannak adatok, hogy hol hány román állampolgárt jegyeznek be egy évben, és ezt hányan újítják meg. De arról, hogy pontosan hányan mennek ki, és mennyit maradnak, nincs. Tehát hozzávetőleges adatok vannak, melyekkel a nagyságrendeket meg tudjuk becsülni. A becsült szám jelenleg 3,8 millió. – Ezek szerint azokat, akik pár hónapot dolgoznak külföldön, visszajönnek, majd újra kimennek, nem is tartják nyilván? – Az idénymunkát csak akkor lehet követni, ha szervezeten keresztül történik. Ezeket az európai statisztikai hivatal nem jegyzi, szerinte nem számítanak „bevándorlónak”. Az Eurostat szerint bevándorló az, aki egy évnél hosszabb ideig tartózkodik egy adott ország területén. Vannak országok, melyek jelzik, hány idénymunkás fordult meg náluk – aki 3–9 hónapot dolgozott –, de ez nem feltétlenül jelenik meg az Eurostat statisztikáiban. – Mi a helyzet a külföldön született gyerekekkel, róluk van pontos kimutatás? – Ezt jobban lehet követni, ugyanis a külföldön született gyereket, ha az egyik szülő nem az illető ország állampolgára, be kell jegyezni a román konzulátuson ahhoz, hogy utána haza lehessen hozni. És általában bejegyzik, mert ha elmulasztják, annak negatív következményei vannak. A külügyminisztériumnak naprakész adatai lehetnek erről. – Mivel magyarázható a román állam és az európai statisztikai hivatal, az Eurostat adatai közötti eltérés? – Nem egyértelmű, mit jelent az, hogy kivándorolt, ugyanis különbözik a román állam és az Eurostat meghatározása. A román állam szerint kivándorolt az a személy, aki az állandó lakhelyét külföldre helyezte. Az Eurostat szerint bevándorló az, aki egy évnél hosszabb ideig tartózkodik ott. A meghatározásbeli különbség okán nehéz megfogni ezt a valóságot. Minek tekinthető az, aki két éve él Angliában, és ott születik gyereke? Haza fog térni, nem fog? Az Eurostat szerint bevándorló Angliában, a román hatóságok szerint nem biztos, hogy kivándorló, hiszen nem biztos, hogy az állandó lakhelyét áthelyezte. Ha megteszi, az egy gesztus. Akkor olyan változások történtek az életében, melyek után már ottani lakosnak tekinti magát. Tehát egy képlékeny valósággal állunk szemben. Vannak számok, amelyekhez tudunk viszonyulni, de hogy azon belül mi van, nehéz megfogni. – Vannak elemzések arról, hogy az elvándorlás hatására demográfiailag hogyan változik a romániai társadalom? – Elemzések vannak. Tudjuk, hogy 2002-ben kezdődött, és 2007-ben nagyon megnőtt a termékeny korosztályok kivándorlása. Később beindult egy szekunder kivándorlás, hozzátartozók, szülők is kimentek, de ez a kategória demográfiailag nem termékeny. A 3,8 millió kivándorlónak a zöme a termékeny, fiatal korosztályhoz tartozik, így gyerekeik nem itthon születnek meg. Valamennyien közülük visszajönnek – ezt indirekt módon tudjuk követni, ha az iskolába beíratják, és problémák vannak, mert nem tud jól románul. De nagyon kis szeletet látunk ebből is, így nem tudunk következtetni. Nagyon nehéz megfogni ezt a jelenséget. Ami biztos, hogy a 3,8 millió kintlevőség zöme termékeny korú, fiatal, és ez jelentősen csökkenti az itthon született gyerekek számát. – Mennyire lehet már látni ennek a jelenségnek a társadalmi-gazdasági hatásait? – Bizonyos értelemben lehet látni, de gyakorlatilag nincs amit kezdeni a számokkal. A legutóbbi népszámlálás ugyanis regisztrálta mindazokat, akik nem váltottak állandó lakhelyet, így ezek alapján nagyon nehéz bármilyen típusú számítást végezni. Nem tudjuk, hogy a népszámláláskor nyilvántartottak közül hányan vannak ténylegesen itthon jelen pillanatban, a regisztrált és a valós számok között van némi eltérés. Másodsorban a munkaerőpiacon is látni a hatást: elkezdődött egy olyan típusú munkaerőhiány, mely bizonyos szektorokban inkább megnyilvánul. A vendéglátó- és szállodaiparban jelentős, mivel ezekre a szakemberekre nagy a kereslet különböző célországokban. De problémák vannak az infrastrukturális beruházások, az autópálya-építés terén is. – Milyen hosszú távú társadalmi és gazdasági hatások várhatók? – A hatásait próbáltuk elemezni, én is részt vettem egy ilyen nemzetközi projektben. Ami látványos kezd lenni: bizonyos falvak elöregedése, elszegényedése. Egyre több az olyan település, ahol a középkorú népesség hiányzik, csak öregek vannak. Ehhez hozzátartozik az infrastrukturális elszegényedés is: megszűnnek a beszállító vállalatok, mert már nem kifizetődő, az egészségügyi ellátás, a gyerekszám csökkenése miatt az iskola fenntarthatósága is problémás. A nyugdíjrendszer fenntartása is gondot jelent, hiszen egyre kevesebb a befizető. Az 1967–68-ban születtek kiemelkedő számot jelentenek, így tíz év múlva ugrásszerűen meg fog nőni azok száma, akik nyugdíjba vonulnak, ami jelentős megterhelést jelent majd. Kérdéses, hogy a fakultatív magánnyugdíj rendszerével hogyan lehet majd a pótolni a kiesést. – A kormány intézkedései, például, hogy a közszférában növelik a béreket, mennyire jelenthetnek visszatartó erőt a jövőben? – Egyre inkább olyan fiatalok mennek el, akik itthon soha nem vállaltak munkát. A problémát lassan az jelenti, hogy a munkaerőpiacra beilleszkedő rétegek inkább kint keresnek állást. Mert a hazai munkaerőpiac nagyon gyenge minőségű munkát kínál, a magánszféra nem jelent hosszú távú stabilitást. Egyre többen félig feketén kapják a fizetést, a munkahelyek minősége romlik. Így egyre vonzóbbak a stabilitást, biztonságot nyújtó külföldi lehetőségek. A közszférában történő változások kevésbé mérvadóak, kevesen vannak, akik ide irányulnának, az emberek inkább kilépnek. De a közszféra megerősítése is számít, hiszen egy felmérésből tudom, hogy a tanítók elmennek külföldre dolgozni idénymunkásként. Ez jelentős probléma a tanügyi vagy az egészségügyi rendszer működtetésében. A közszférában történő változások is érintenek bizonyos réteget, de nem a tömeget. Azoknak, akik most lépnek be a munkaerőpiacra vagy van munkahelyük, de a helyzetük nem stabil, olyan intézkedések kellenének, mint a minimálbér növelése. Sokkal nagyobb stabilizáció és perspektivikus megerősítés szükséges, a jelenlegi intézkedések csak részben, nagyon kis mértékben támogatják az itthonmaradást. Ugyanakkor a szívóhatás is egyre inkább növekedni fog. A nyugati országokban lassan nyugdíjba mennek azok a generációk, melyek a II. világháború utáni bébibummot képviselték, így bizonyos szektorokban megnő a munkaerőigény. Akármennyire próbálták a migránsokkal pótolni, ez még nem perspektivikus, és kérdéses, hogy mennyire sikeres. Még mindig van egy munkaerőpiaci igény Nyugaton, és még mindig le vagyunk maradva nemcsak a bérezést, hanem a munkahelyek biztonsága és a perspektivikus alkalmazás jegyében történő tervezést illetően, így nagy valószínűséggel középtávon, 10–15 évig még fennmarad ez a jelenség. – Lehet tudni, hogy a különböző régiókban hogyan alakul a kitelepülők aránya? – Vannak hozzávetőleges adatok. Vannak régiók, melyek viszonylagos stabilitásnak örvendenek. Bár onnan is jelentős az elvándorlás, a belső vándorlásból nyernek. Ilyen Bukarest és Kolozsvár, a Bánság, Dél-Erdélyben Nagyszeben és Brassó, illetve Konstanca. Kevésbé élik át az általános népességfogyást, eléggé stabil növekedést mutatnak. Vannak régiók, ahol mind a kivándorlás, mind az országon belüli elvándorlás nagyon nagy. Ilyen Moldova észak-keleti része, és a déli részből Teleorman, Ialomiţa. Erdélyben közepes szinten helyezkednek el a székely megyék. Veszteségek vannak, de nincsenek olyan rossz helyzetben, mint a felsoroltak. – Mennyire változnak ezek a tendenciák az erdélyi magyarság esetében? – Az erdélyi magyarság szempontjából van két érdekesség. Egyrészt az erdélyi, főleg a székelyföldi magyarság később kezdett el bekapcsolódni abba az elvándorlási hullámba, hogy hosszú és bizonytalan távú bevándorlónak számítson. 2002-ben még a Magyarország vagy Nyugat irányú alkalmi, időszakos munka jelentette a tipikus elvándorlást. Most már növekszik azok aránya, akik a romániai átlagnak megfelelően viselkednek. De még mindig picit le vagyunk maradva, mert sokkal később kezdődött a folyamat. Székelyföldön azonban intézményesült az időszakos munkavállalás, a visszatérő migránsok rendszere, akik évi 3–9 hónapot töltenek külföldön. Itt kisebb számban, de Dél-Erdélyben és Erdély más részein különböző román hálózatokhoz kapcsolódva a magyarok is ugyanolyan arányba vándorolnak ki, mint a többség. – Tekintve, hogy a folyamat később kezdődött, megtörténhet, hogy a jövőben tetőzni fog, és ugyanaz a tendencia fog érvényesülni, mint a többségnél? – Nem kizárható, hogy hosszú távon kiegyenlítődik. Mindenféle statisztikai spekulációk vannak arra, hogy ezt kövessük, ugyanis mivel az erdélyi magyarok többsége magyar állampolgár is, ekként szerepel különböző országok statisztikáiban, egyre nehezebb. Más módszerekkel, közvélemény-kutatásokkal, más típusú adatfelvétellel próbálkozunk. Készítettünk pár ilyen kutatást, a legutóbbi adatok fel sincsenek dolgozva. Ezek alapján mondtam az általános trendeket. Rákérdeztünk arra is, hogy a családból, a háztartásból vannak-e kint élők, de ez is egyre nehezebb. A háztartás már nem jó viszonyítási egység, ugyanis sokan vannak, akik nem tartoznak ilyen közösséghez. Például Németországban él és dolgozik, valamilyen itthoni lakcímen be van jelentve, de a házat már eladták, vagy bérbe adták. – Az utóbbi időben főleg a székelyföldi önkormányzatok tettek kísérletet arra, hogy hazacsalogassák a külföldön dolgozókat, vagy legalább az itthoniakat rávegyék, hogy ne menjenek el. Mennyire sikeresek ezek a kezdeményezések? – Két ilyen kísérletet ismerek, mivel megkerestek, és adatokat, tanácsot kértek. Itt a célközönség egyértelmű volt: informatikai klasztereket felépíteni, és megpróbálni visszavonzani azokat, akiknek van hálózatteremtő kapacitásuk, vagy a tapasztalt munkaerőt megszólítani, visszavonzani. Ezeknek van realitása, kérdéses, hogy tömegek esetében mennyire lehetséges. Hiszen itt többről is szó van, például az első lakhelyteremtés. Nagyon jól tudjuk, hogy Romániában az ilyen típusú közpolitikák nem elég jók, és az önkormányzatoknak nincs elegendő forrása. Vannak kezdeményezések, amelyek rövid- vagy középtávon egy réteget vissza tudnak vonzani, de ez nem fog tömegeket jelenteni. – Európai szinten van követendő példa? – Vannak példák, Lengyelországban már jelentős, tömeges visszatérés jellemző, holott Románia után a legtöbb kivándorlót kibocsátó ország volt. Nálunk is elképzelhető ez, csak kérdés, hogy az elvándorlásra vonatkozóan lehet-e közpolitikákat csinálni, vagy ez teljesen a munkaerőpiaci kereslettől függ. Olyan európai országot, ahol az állami, önkormányzati közpolitikák hatására történt volna tömeges visszavándorlás, nem ismerek, olyat, ahol a munkaerőpiaci változások hatására történt viszont igen. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár) 2017. május 16.A néptánc fővárosa volt KovásznaMegpezsdült Kovásznán az élet a hétvégén. Több mint hatszáz néptáncos érkezett a 18. alkalommal megszervezett Kovásznai források országos néptáncversenyre, így egy napra az ország néptánc-fővárosává vált a fürdőváros. A színes népviseletbe öltözött fiatalok nem csak a városi művelődési ház szabadtéri színpadán bűvölték el a nagyérdeműt, az egész városközpontot zsongással töltötték be a fürdővendégek és helybéliek legnagyobb örömére. Szombaton reggel a tanulók házától vonultak a művelődési házhoz a résztvevők, sokan tánclépésben, saját zenéjük ritmusára, majd a szabadtéri színpadon mutatták be tudásukat. Háromszékről több együttes nevezett a megmérettetésre, eredményeik bizonyítják, a magyar néptáncban verhetetlenek vagyunk. Az I–IV. osztályosoknál a lécfalvi Nemere csoport győzedelmeskedett, őket követte a baróti Ördögszekér együttes és a sepsiszentgyörgyi Tanulók Palotájának Kisbatyus csapata, dicséretben részesült a kovásznai Pitypang csoport. Az V–VIII. osztályosok korosztályában ugyancsak a Nemere volt az első, második lett a kovásznai Recefice, harmadikok az árkosi táncosok. Dicséretet kapott a zabolai Gyöngyharmat és a sepsiszentgyörgyi Tanulók Palotájának Murgó-Batyus csoportja. A líceumi csoportok között győzött a Nemere, második a Gyöngyharmat, harmadik a sepsiszentgyörgyi Tanulók Palotájának Batyus csoportja. Az országos verseny lebonyolításában szerepet vállalt a tanfelügyelőség, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Palotája, a kovásznai városháza és művelődési ház – mondta el érdeklődésünkre Horváth Zita, a kovásznai tanulók háza táncszakosztályának vezetője. Hozzáfűzte: elismerés illeti a szervezőbizottságot – Darvas Ibolya, Konnáth László, György Sándor, Bartha Melinda, Horváth István és Kis Ilka hozzáállása a fesztivál sikerének egyik kulcsa volt. Horváth Zita méltatta a román néptáncosok kiváló fellépését is. Kiemelte a vajnafalvi Junii Covasnei teljesítményét, a marosvásárhelyi tanulók palotája, a régeni tanulók háza, a sloboziai csoportok előadását. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 17.Hitünket cselekedetekkel tegyük élővéReformációs megemlékezések Alvincen, Vajasdon és Gyulafehérváron A Nagyenyedi Református Egyházmegye a reformáció ötszáz éves évfordulóját egy jól szervezett, összetett, kétnapos, több helyszínen zajló ünnepséggel tisztelte meg. A reformáció bölcsőhelyei, Gyulafehérvár és Alvinc, történelmi szerepük révén is, kiemelt jelentőségűek a szórvány számára. Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész és az egyházmegye esperese volt az ünnepség megálmodója, egyben a rendezvények főszervezője. Nagyszámú vendég érkezett helyből, továbbá Budapestről, Sepsiszentgyörgyről, Kolozsvárról, Nagyenyedről és még sok más gyülekezetből. Fél évezred történelmi pillanatai elevenedtek meg a hétvégén szakmai előadások, kiállítások, kulturális programok révén. Reformációról szóló előadások, négy témakörben Az alvinci Martinuzzi-kastélyban (Martinuzzi Fráter György 1482–1551) majd a helyi református templomban tartották az előadásokat, amelyek négy témakörbe tömörültek. I. Az erdélyi reformáció és európai kapcsolatai a 16–18. században; II. Az erdélyi reformáció etnikai háttere: szászok, magyarok és románok. Kölcsönhatások, ellentétek; III. Az erdélyi reformáció 18. századi önmeghatározása: pietizmus, peregrináció és felvilágosodás; IV. Sokszínűség és tolerancia. A reformáció 3. ága (anabaptisták, unitáriusok, szombatosok). Az első napon előadást tartott Kiss Erika (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest), Feiszt György (Szombathely), Gudor Kund Botond (Gyulafehérvár), Fopkje van de Beek (Hollandia), Gróf László (Oxford), Kolumbán Vilmos József (Kolozsvár), Ana Dumitran (Gyulafehérvár), Szabó Emília (Gyulafehérvár), Verók Attila (Eger), Bálint Emese (Firenze), Dr. Ridovics Anna (Budapest) A rendkívül érdekfeszítő előadásokat kérdések és hozzászólások követték. Ezek közül kiemelném a következőket: Protestáns szimbólumok a magyar heraldikában (Feiszt György), A Gyulafehérvári Káptalan felbomlásától a Gyulafehérvári Református Egyházmegye kialakulásáig: a szász–magyar Alvinc szerepe a református adminisztráció kiépítésében (Gudor Kund Botond), Felekezetiség és tudósság: Buczy Emil levelezése Kazinczyval (Szabó Emília), Erdély mint hallei protestáns missziós terület a 18. században (Verók Attila), Hutterita, habán életmód és kézművesség kutatásának legfrissebb eredményei (Ridovics Anna). Józsa Miklós Alvinc „bölcsőhely” jellegét történelme igazolja Az alvinci felújított templomban pénteken délután folytatódott a program klasszikus zeneművekből összeállított hangversennyel, amit Oláh Mátyás református lelkipásztor és Oláh Emese, a Kolozsvári Zenekonzervatórium doktorandusza mutatott be. Ezt követően Gudor Botond megnyitotta Az alvinci magyar múlt emlékei kiállítást. Ioan Josan Josif helyi polgármester üdvözlő és a reformáció hatásait értékelő rövid beszédet tartott. A jelen levő görögkatolikus és ortodox papok megköszönték a meghívást, és üdvözletük mellett hangsúlyozták, hogy mindannyian egy „nyájhoz” tartozunk. A kiállítás anyagában érdekes adatokat találunk a bíborosi rangot elért Martinuzzi Fráter György tevékenységéről, aki volt barát, katona, országos és erdélyi politikus. Az erdélyi fejedelemség előhívójának tartják. Más adatok az alvinczi kabán telepről és a telepesekről (újkeresztények) szólnak, akiknek magas fokú mesterségbeli tudásuk volt. Az alvinci református templom története Alvinc „bölcsőhely” jellegét bizonyítja. Emlékjelhagyás Vajasdon Az ünnepi rendezvénysorozat másnapján két, reformációs emlékeket őrző központba igyekeztek a résztvevők, Vajasdra majd Gyulafehérvárra. Vajasdon megkoszorúzták az új táblával ellátott kopjafát, és emlékjelhagyásra került sor. Kató Béla püspök hirdetett igét, megemlékezett a tavalyi Bethlen Gábor ünnepségről, a falu idetelepítésének évfordulójáról. Kijelentése szerint a vajasdi gyülekezetben, de minden más református közösségben fontos a jobb utáni vágyakozás, a bizalom, az előretekintés, valamint a hit a feltámadásban. Az ünnepség másik jeles vendége Csulák Péter kolozsvári magyar konzul volt, aki hozzászólásában kreatív eseményként értékelte az ünnepet, és kiemelte a bibliafordítás jelentőségét, amely az idők folyamán erősítette az identitástudatot. A vajasdi templomi ünnepségen fellépett a Bethlen Gábor Kollégiumban Fórika Éva ny. zenetanárnő által létesített leánykórus, eredeti erdélyi népi ruhákba öltözve. Az „ige egyházának” bátor kiállása Gyulafehérváron a református templom megtelt az ünneplőkkel. Gudor Botond esperes hirdette az igét, aki többek között kifejtette: akkoriban nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egyházunk kiálljon az „ige” mellett. Ezért is vált az „ige egyházává.” Csulák Péter konzul szerint ma is a reformáció értékeire alapozva gyűltünk össze. Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatója – aki az ünnepségen, iskoláján kívül, az RMDSZ Fehér megyei szervezetét és a Dr. Szász Pál Egyesületet is képviselte – kijelentette, hogy a „kollégium felvállalta azt, hogy református intézménynek vallja magát.” A templomban megjelentek a helyi román világi és egyházi vezetők is. Gabriel Pleşa, Gyulafehérvár alpogármestere azokról a hatásokról beszélt, amelyek a reformáció után megváltoztatták Erdély akkori társadalmát. Növelte a program ünnepélyességét a Bethlen-kollégium neves Collegium Gabrielense együttesének fellépése. Értékeket teremtő a református vallás A parókia udvarán lezajlott koszorúzás után az ünneplő sereg felvonult a Várba, a Székesegyházba. A történelmi emlékeket hordozó katolikus templomban Horváth István esperes az ökumenia jegyében üdvözölte a megjelenteket. Kató Béla püspök méltatta a reformáció jelentőségét. A megemlékezés ezután a közeli Unirea Egyesülés Múzeumban folytatódott, ahol Gabriel Rustoiu igazgató mutatta be a kétszáz éve még virágzó pietizmus történetéről szóló kiállítást. August Hermann Francke (1663–1727) a pietista mozgalom iskolaalapító egyénisége, akinek munkássága hatott a magyar elemi iskola megjelenésére is. Vanek Attila, az Egri Egyetem tanára az együttműködésről beszélt, amelynek keretében az Európát bejárt kiállítást Gyulafehérvárra is sikerült elhozni. Kató Béla felszólalásában megjegyezte, hogy Erdély aranykorát a református fejedelmeknek köszönhetjük, és legalább három generáció szükségeltetik, hogy igazi értékek keletkezzenek. Az ötszáz éves reformáció tehát egy kipróbált, értékeket teremtő vallás. A múzeum előtti szabadtéri kiállításon régi református templomainkat láthattuk a kinagyított fotókon: id. Lőrincz Zoltán, ifj Lőrincz Konrád ref. lelkész, valamint Kis Géza munkáit. A Gyulafehérvári Művelődési Házban a közönség kedvére lazíthatott és szórakozhatott. A műsort a „székely-szórvány tengely” jegyében működő, Kovászna megyei testvérgyülekezet támogatása tette lehetővé. Sepsiszentgyörgy segítségével önálló műsort mutattak be az Evilági zenekar közreműködésével. Szép sikert arattak modern, dallamos muzsikájukkal. Ezután felléptek a megyei néptáncegyüttesek (Vajasdi Margaréta Népi Együttes, Miriszló Gyöngye, a Csombordi Pipacsom néptáncegyüttes, a Magyarlapádi Piros Pántlikás zenekar, Boros Erzsébet népdalénekes), végül a műsor a Sepsiszentgyörgyi Népi Együttes felvidéki táncaival zárult nagy sikerrel. A nagy szórvány-ünnepség egyik legnagyobb eredménye, hogy az emberek találkoztak egymással, megerősödtek hitükben, történelmi tudásukban. Fontos tanulsága pedig: megmaradni református magyarnak és a „hitet cselekedetekkel élővé tenni.” Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 5.Mezőkölpényi Nagy Pál emlékéreAz 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben. Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban. A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.” Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László, Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András, Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos... Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.” Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején. A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír. Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban. Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.” A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.” Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték. Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja. Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun! (Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely) 2017. augusztus 22.Épül a Hagyományok Háza Erdélyben isAki a népzene, néptánc, néphagyományok szerelmese, annak biztosan nem kell bemutatni a Hagyományok Házát, amely a Kárpát-medencei néphagyomány ápolására és tovább éltetésére létrehozott nemzeti intézmény, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere 2001. január elsején alapította. A Hagyományok Háza nevet azonban egyre gyakrabban halljuk már Erdélyben is, ugyanis egy erdélyi hálózata épül – erről mesélt nekünk Kovács Annamária, a hálózat képviselője. – Aki folkkal foglalkozik, annak nem kell bemutatni a budapesti Hagyományok Házát. De milyen küldetéssel és célokkal alakult az erdélyi hálózat? – A budapesti Hagyományok Házának – amely ezelőtt körülbelül 16 évvel indult – már az alapító okiratában is benne volt, hogy a teljes magyarságot ki szeretné szolgálni. A tavaly született meg a döntés, hogy 16 év után a teljes magyarságra is szeretnének összpontosítani. Így terjedt ki a tevékenység a Kárpát-medence elszakított országterületeire, egyben Erdélyre is. Az intézmény Erdélyben felkért egy pár civil szervezetet, amelyekkel eddig is együttműködött, hogy még szorosabban dolgozzanak együtt. Alkalmazottakat és önkénteseket is foglalkoztat a Hagyományok Háza, én önkéntes-tanácsadói státusban vagyok Marosvásárhelyről, mivel eddig is a marosvásárhelyi folkesteket szerveztem, s nekem is az egyik hobbim a népzene és a néptánc. – Ez azt jelenti, hogy ön most a Hagyományok Háza képviselője Vásárhelyen? – Nem mondanám azt, hogy Vásárhelyen, hanem inkább úgy, hogy olyan területeken, ahol van tapasztalatom, besegítek teljes Erdélyben. Léteznek kapcsolattartók, alkalmazottak, tanácsadók, önkéntesek Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, és akkor én Marosvásárhelyen. Ez nem azt jelenti, hogy mi egy központot szeretnénk, hanem inkább egy hálózatot. Ezt így is nevezték el: a Hagyományok Háza Erdélyi Hálózata, tehát mi ezt a régiót szeretnénk lefedni. Ennek érdekében együttműködünk a temesváriakkal, a nagyváradiakkal, a nagybányaiakkal – például a Jeles Napok sorozatát hét városban szerveztük meg. – Januártól működik az erdélyi hálózat. Milyen tevékenységet folytatott eddig? – Ez tulajdonképpen egy nulladik év, és igazából akkor egy próbaév is. A Hagyományok Házának kettős célja volt, egyrészt, hogy egy minőségibb szintre emeljük a jelenlegi rendezvényeket ott, ahol vannak már, másrészt ott, ahol ez hiányos – mondjuk egy falunapon vagy városnapon, illetve olyan településeken, ahol nincs táncház – indítsuk el. A célunk: vagy a jelenlegi rendezvények színvonalát szakmailag emelni, vagy pedig újakat indítani igény szerint. Ezek alapján vannak nagy rendezvények, amelyekbe belekapcsolódtunk, ilyen példáu a Double Rise Folk-udvara, a Méra World Music fesztivál folkrendezvényei vagy Tusványoson is a Folk-sátor. De ahhoz, hogy egy ilyen nagy eseményen a társaság jól tudjon bulizni, meg kell tanuljon táncolni, énekelni, zenélni. Ezért vannak a táncházak vagy a pedagógusképzések. A sepsiszentgyörgyi Román Néptánc Egyesülettel együttműködve elindítottunk egy akkreditált 60 órás képzést 15 kreditponttal, amiből idén lesz már négy. Ez szintén egy rendszeres esemény, annak érdekében, hogy minden pedagógus tudjon részt venni népi játékok, népzene-, illetve néptáncoktatáson. Mindemellett elindítottuk a Jeles napokat. Ez egy olyan éves sorozat, amely Marosvásárhelyen már létezett, és úgy fogalmazódott meg aztán az ötlet, hogy őket támogassuk, és kiterjesszük a sorozatot más helyszínekre is. Ezen tevékenységek keretében a naptári jeles napokhoz köthető hagyományokat és szokásokat mutatjuk be gyerekeknek. Marosvásárhelyen Esztendő kereke néven fut továbbra is, a Világló Egyesület és a marosvásárhelyi Néprajzi és Népművészeti Múzeum szervezi, én csak besegítek. Az elemi osztályos gyerekeket és családjaikat célozzák meg. Tehát eljön az I–IV. osztályos gyerek akár kistestvérrel, nagytestvérrel, szülőkkel, nagyszülőkkel és akkor az abban a hónapban aktuális jeles napokhoz fűződő szokásokat megtanulják, eljátsszák, elénekelik, szőnek, varrnak, farsangolnak, Húsvétra vagy pünkösdre készülnek… – Így tanulnak a gyerekek a jeles napokról és a népszokásokról is egyben. – Így van. Az én végső célom az lenne, hogy ezek a szokások visszakerüljenek a családokba, nagymamáról édesanyára, édesanyáról gyerekre. Tehát a családba adódjon tovább, viszont amíg ez visszakerül ugyanebbe a mederbe, intézményes formában rá kell egy kicsit segíteni. Én remélem, hogy a Jeles napok sorozatban a gyerek megtanulja, és akkor a következő húsvétra már együtt készülnek, együtt hímezik a locsolóknak a kendőt vagy festik a piros tojást. Erre már volt példa, hogy a gyerek otthon kérte, hogy ne lehuzival díszítsék a tojást, hanem piros tojást fessenek a locsolóknak. Bízom benne, hogy nem egy végtelen ideig, hanem ideiglenesen kell intézményesített formában vagy civil szervezetek támogatásával rásegíteni erre. Az én célom – amit nem én fogalmaztam meg, hanem olvastam – az az, hogy legyen ciki, ha nem volt valaki soha táncházban, ha nem tudja valaki, hol van Kalotaszeg és nem tud öt magyar népdalt. Azt szeretnénk elérni, hogy mindenki forduljon meg bár egyszer táncházban, igyon meg egy sört vagy egy pohár bort, és lássa milyen az a zene. Nem elvárásunk az, hogy néptáncos vagy táncházas legyen valaki, hanem az, hogy tudja, hogy egy ilyen létezik, és ha szüksége van rá, akkor élhet ezzel az élménnyel. – Milyen tevékenységgel kapcsolódik be idén a Hagyományok Háza a Vásárhelyi Forgatagba? – A célokból kiindulva, hogy a jelenlegi rendezvények szakmai partnerei legyünk, az a javaslat született, hogy csatlakozzunk idén a Forgataghoz és az amúgy széles vásárhelyi táncházas közösség számára is biztosítsunk este két-három táncházat. Innen született az ötlet, hogy a már eddig is létező néptáncos programokat egészítsük ki. A tavaly volt például az Üvernek egy szép koncertje, ami egy énekléssel zárult, amiből azt a következtetést vontuk le, hogy szükség van erre, ugyanis a tömeg nem ment haza, hanem tovább muzsikáltatta a zenészeket. Ennek kapcsán született meg az ötlet, hogy akkor idén legyen két koncert, vagyis hogy Marosvásárhelyhez két közeli vidéket hozzunk el. Egyik a Felső-Maros menti Csiszár Aladár muzsikája, amelynek bemutatására ugyancsak a vásárhelyi Üvert kértük fel. A másik pedig a csávási zene. Tavaly megszületett a CsávásIram az Üsztürü és a Heveder zenekar előadásában, így ennek a zenének az ismertetésére őket kértük fel. Ebben is benne van egy vásárhelyi zenész, Moldován Horváth István Kuki. Próbáltuk lehetőleg a helyieket bevonni, hogy velük bulizzunk, mert hozzájuk vagyunk szokva. Mivel tudjuk, hogy igény van rá, a két koncert után táncházat is szervezünk a Jazz&Blues Klubban, Egyik szerda este, a másik pedig péntek este lesz. Ugyanakkor az volt mindkét zenekarhoz a kérésem, hogy népdalokat is tanítsunk. Az lenne a siker, ha mindkét este után a tömeg hazavinne két új népdalt és másnap dúdolva azzal a gondolattal kelne fel, hogy milyen jó volt együtt énekelni és egy új népdalt tanulni. Szász Cs. Emese / Székelyhon.ro 2017. szeptember 15.„Sosem fogadtam el, hogy az álláspontomat azért ne tudjam érvényesíteni, mert nem tudok románul”Hány román szót hallott gyermekkorában? Boldogult-e, amikor először kért románul kenyeret a boltban? Kinevették-e valaha az akcentusa miatt? Hogyan és miért tanult meg mégis jól románul? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sorozatunkban, amelyben olyan, székelyföldi és tömbmagyar térségekből származó, különböző életpályájú értelmiségieket kérdezünk, akik szakmájukból vagy más, személyes okokból ma hibátlanul és napi szinten használják a román nyelvet. Elsőként a Csíkszentsimonban született, majd Csíkszeredára került Horváth István szociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kerestük meg. Szakterülete a kisebbségszociológia és a migráció. Beszélt gyermekkoráról, a katonaságban és az egyetemen töltött éveiről, valamint arról is, hogy a románt miért környezeti, nem pedig idegen nyelvként kellene felfognunk. „Én mindig azt hittem, hogy a románok magyarok, csak rosszabbul beszélnek” – vezette fel gyerekkori élményeit, hiszen azt látta, hogy még a szomszéd moldovai felesége is, nehézkesen ugyan, de tud magyarul. Nem sokkal ezután, a tengerparti nyaralások alatt viszont rájött arra, hogy ez nem pont így van, és bizony vannak térségek, amelyek kizárólag román nyelven működnek. Románul feliratozott angol és orosz filmeket néztek Horváth István hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szűk médiaválasztéknak köszönhetően sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, hiszen elsősorban románul feliratozott angol és orosz filmeket lehetett nézni, és román rádiókat hallgattak – Amerika Hangját, Szabad Európa Rádiót románul, nagy ritkán és nagyon halkan magyarul. „Egy jelentős kollektív erőfeszítés” volt az, amikor összeültek ezeket a filmeket megbeszélni. „Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor édesapám, aki beszélt románul, és édesanyám, aki kevésbé, értelmezték a Dallast” – mesélte. A beszűkülő rádiózás kontextusában is volt egy pár olyan adás, amelyben külföldi zenék is voltak, Adrian Păunescunak például megengedték, hogy Beatlest és román zenét is tegyen a műsorába. Ezek pedig mind egy spontán nyelvtanulást eredményeztek, mutatott rá. Míg ma természetes, hogy a magyarlakta térségekben magyar csatornákat néznek, a kommunizmusban az volt a természetes, hogy nincs magyar adás, és a szociológus elmondása szerint föl sem merült bennük, hogy lehetne alternatíva. Tudtak róla, hogy vannak helyek, ahol a magyar televízió működik, de azt is tudták, hogy náluk ez nem lehetséges. „A mai székelyföldi gyerekekhez képest sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, és ez nem az oktatásnak volt betudható, hanem a televíziózás és a mozizás világának. Számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy hétfő reggel megkérdeztük, hogy láttad-e A filmet” – magyarázta. Magolástól a „mélymerüléses” nyelvtanulásig Ennek ellenére a médiakörnyezet, az iskolai tanulás és pár táborozás kivételével nem igazán volt más alkalom arra, hogy találkozzon a román nyelvvel. „Talán negyedikes koromban édesapám elküldött a tengerparton cigarettáért, és én megterveztem előre a párbeszédet, de az elárusító nem úgy válaszolt, ahogy gondoltam, és akkor egész egyszerűen hátat fordítottam, és elmentem. Nem tudtam, mi az alternatíva” – ezt a nyelvtanulás kapcsán némasági szakasznak hívják, jegyezte meg Horváth. Az első osztályt Csíkszentsimonban végezte, innen került el Csíkszeredába. „A román nyelvoktatás nyolcadikos koromig úgy működött, hogy meg kellett tanulni a leckéket” – idézte fel. Ez a hosszan lediktált tananyag bemagolását jelentette. Középiskolában, azaz 1980–84 között történt azonban egy váltás: egy olyan tanárnővel tanultak tovább, aki egy szót nem tudott magyarul. „Tulajdonképpen akkor tapasztaltuk meg, mit jelent a „mélymerüléses” nyelvtanulás”. Sajátos kihívás volt ez a pedagógus számára is, akinek úgy kellett tanítani, hogy nehezen kommunikált a diákjaival. Ettől kezdve olyan tanárok egyengették a diákok útját, akik „nagy hangsúlyt fektettek a kötelező tanterven kívül a kommunikációra, például olyan fogalmazásokat írtunk, amelyek inkább a mindennapokról szóltak”, fogalmazott. Ráadásul az elméleti oktatás mellett volt egy román nyelvű szakoktatás is, amit bár a gyakorlatban magyar nyelven tartottak, a román szakszavakat ismerni kellett, mert ezeket kérték számon az ellenőrző dolgozatokban. Versenyeztek, ki tanul meg jobban románul A román nyelv elsajátításának következő szakasza a katonaságban jött el a számára. Míg a szakközépiskolát azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy jól tud románul, itt rádöbbent arra, hogy ez mégsem így van. Horváth leszögezte: nem hogy kisebbségrendű érzésük nem volt amiatt, hogy nem tudnak jól románul, egyenesen versenyeztek a székelyföldi kortársaival, hogy ki fogja jobban megtanulni a nyelvet. Emellett egyfajta létfenntartási kérdés is volt a román nyelvvel való boldogulás, hiszen „káromkodni, trágárkodni ebben a kemény világban valamilyen szinten alaptudásnak számított”, tette hozzá. Tasi Annabella / maszol.ro 2017. szeptember 29.Mese és költészetSzép Palkó világa Telt házas közönség – megannyi gyermek, szülő és számos pedagógus – szegődött Szép Palkó útitársául szerda délután a Maros Művészegyüttes kövesdombi termében. Az ismert székely népmeséből született táncszínházi előadás a legkisebbek mellett a felnőtt közönségnek is igazi élményt nyújtott. Az óvodásokat, kisiskolásokat az izgalmasan pergő cselekménysor mellett a produkció különleges látványvilága ejthette rabul, együtt örülhettek a jóságos – arcvonásaiban szándékosan székelyes – óriás szabadulásának, a libák és lovak táncának, és végül – a királyné átkának megtörése után – a szegény legény és a királylány pompás menyegzőjének. A gyermeki lelket simogatta a halott királyné ismételt színre lépése és „megjavulása” is, így az előadás végére valóban teljes lett a jóság győzelme. A felnőtt nézőket a minden mozzanatában remek koreográfia – Varga János munkája –, illetve az a művészi érzékenység érinthette meg leginkább, amellyel a társulat a mesevilágot a színpadra táncolta. Egyetlen fölösleges vagy céltalan pillanata sem volt a produkciónak, mi több, olyan lírai finomsággal születtek a mozdulatok, gesztusok, mint egy kristálytiszta, csodaszép költemény metaforái. Számomra az ördögök favágása, a magukat megadó fák jelenete volt a legmaradandóbb, de ha sorra kérdeznénk a jelenlevőket, bizonyára még számtalan különleges mozzanat kerülne előtérbe. Mindezeken túl a produkció nagy erénye volt a belülről fakadó, természetes humor, a játékos kedv, illetve a könnyed tréfa és „sasszárnyú” drámaiság váltakozásából eredő lüktetés. Remek táncaik mellett kiváló színészi alakítást is nyújtottak a társulat tagjai, a jeleneteket átható népzenei világ varázsa mellett ez tette teljessé az élményt. Az előadást október 5-én, csütörtökön délelőtt 10, majd a nagy érdeklődésre való tekintettel déli 12 órakor játsszák újra, a 10 órai előadásra minden jegy elkelt. Ezt követően 6-án, pénteken 19 órakor látható a Szép Palkó a Maros Művészegyüttes kövesdombi székhelyén. Szép Palkó: székely népmese zenével, tánccal, a Maros Művészegyüttes előadása. Rendező koreográfus: Varga János, zene: Kelemen László, díszlet és jelmez: Szélyes Andrea Natália, Bíró Vilhelm, Bandi Kati, zenekarvezető: Moldován-Horváth István, tánckarvezetők: Nagy Levente Lehel és Törzsök Zsuzsánna. Művészeti igazgató: Barabási Attila Csaba Jegyek elővételben kaphatók a Maros Művészegyüttes jegyirodájában hétköznaponként 13-14 és 17-18 óra között, jegyfoglalás a 0746-540-292 telefonszámon. A helyek száma korlátozott NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 24.Megújulunk, de a bensőnkben hordozzuk a múltunkatA közelmúltban az „Ötágú síp” Kulturális Egyesület, a szegedi alsóvárosi ferences templom melletti kolostorban tartotta meg a VII. Szögedi Nemzet rendezvényt, a Szegedről kirajzott települések találkozóját, amelyen a környékünkről 5 falu képviselői vettek részt. Azért tartják ott az ódon, boltíves falak között ezt az összejövetelt, mert amikor elindult egy-egy csoport a leendő településük felé, e kolostor előtti téren gyűltek össze szekereikkel, és ott áldotta őket meg a pap. Az esemény a templomban, Gyulai Endre ny. püspök által celebrált misével kezdődött, majd a házigazda ferencesek nevében, László testvér köszöntötte a találkozó résztvevőit. Utána dr. Horváth István Károlyné, az „Ötágú Síp” Kulturális Egyesület elnöke köszöntőjében beszámolt az elmúlt év rendezvényeiről, és bemutatta a találkozó programját, résztvevőit. Előbb Fehér Viktor egyetemi hallgató: Szögediek az Aranka közben című dolgozatát mutatta be a dél-bánsági magyar keresztelési, lakodalmi és temetkezési szokásokról. A szintén délvidéki Virág Laura egyetemi hallgató A Magyarság megmaradása a déli végeken c. dolgozatában sok statisztikai adattal, elszomorító helyzetet ecsetelt. A tartomány 36 magyar településéből 17-ben ma 10-en aluli a magyar lakosok száma, de a többiben sem sokkal jobb a helyzet. Öt nagyobb településen 50% feletti a magyar lakosok száma, másik 5-ben 20%-on felüli és 9-ben 10%-on felüli. Hogy javuljon a hangulat, a kisiratosi Almási Vince kapott szót, aki bemutatta faluját, annak gazdasági és kulturális helyzetét, a sok igen szép eredményt, amelyekből még az anyaországiak is tanulhatnak. Szót kapott még Gesztes Olympia tanár, a Három királyfi, három királylány nevű mozgalom képviselője, aki az egyesület azon céljáról beszélt, hogy megszülessenek a kívánt, a tervezett gyermekek, mivel kutatásaik során megbizonyosodtak arról, hogy a fiatal házasok több gyermeket terveznek, mint amennyi később megszületik. Az előadások utáni megbeszélésen sokan szóltak a vázolt témákról, mint pl. Harangozó Imre újkígyósi néprajzos (az ő beszédéből vettem az írás címét), ft. Heinrich József óteleki plébános, a kisvarjasi Szabó István, valamint jómagam is. Én azt is felvetettem, hogy mivel nemsokára ünnepeljük falvaink megalapításának 200-ik évfordulóját, ideje tervezni az ünnepségeket. Azt javasoltam többek között, hogy kisebb szobrot, emlékművet is állíthatnánk, az évforduló alkalmából. A találkozó végén minden résztvevő egy szép, Szent Lászlót ábrázoló érmét kapott, amit Vitéz Mihály Árpád szobrász készített. A barátok meg is vendégeltek a maguk mordján, az aznapra kitervezett ételükből főztek többet: marhahús pörköltet tarhonyával és túrós lepényt kaptunk. Jankó András / Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 26.Horváth István szociológus: szalonképessé vált a magyarellenességA magyarellenesség és általában a kisebbségellenesség szalonképessé vált a romániai közbeszédben. Azzal, hogy nem köthető egyetlen párthoz, és nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, általános politikai jelenséggé vált, és nagyobb hatással van a közéletre, mint korábban – véli Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója, akivel a kisebbségek megítélését számszerűsítő felmérés kapcsán beszélgettünk. – Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy Romániában létezik egy körülbelül 20 százalékos réteg, amely fogékony a radikális diskurzusra. Ez ugyanaz a kategória, amelyik csak turistaként látná szívesen a magyarok az országban? – Ha különböző mutatókat összekombinálunk, általában 20-25 százalékra tehető azoknak az aránya, akiknek az esetében nem egyszerűen kulturálisan kódolt távolságtartó magatartásról beszélhetünk, hanem a gyűlöletnek egy bizonyos formájáról. Itt valószínűsíthetően ugyanarról a kategóriáról van szó, vagyis egy olyan intoleráns rétegről, amelynél a távolságtartás teljes kitaszítás formájában nyilvánul meg. – Ezeknek az aránya nőtt tehát 29 százalékra? – Igen. Van ugyan egy hibaszázaléka is a felmérésnek, és ha több mutatót össze tudnánk hasonlítani, akkor tisztább képet kapnánk, de valószínűsíthető, hogy valamelyes növekedés tapasztalható, igen. – Milyen okai lehetnek a mutató romlásának? – Elsősorban az, hogy megváltozott a politikai kontextusa a magyar- és általában az idegenellenes diskurzusnak. A kilencvenes években és a kétezres évek elején a magyarellenesség radikális formái jól meghatározott politikai pozícióval társultak. A magyarellenesség a nyilvánosságban mindenekelőtt olyan szélsőséges pártokkal vagy politikusokkal volt asszociálható, amelyektől/akiktől a többiek elhatárolódtak a radikalizmusuk és populizmusuk miatt, vagy mert a különböző „ellenességeikben” túlságosan vehemensek voltak. És mivel általában véve nem lehetett velük azonosulni, a magyarellenes diskurzusuknak sem volt akkora hatása. Évek óta már a magyarellenesség nem lokalizálható, politikai értelemben nem kötődik egyetlen csoportosuláshoz sem. Ráadásul ez a magyarellenesség a politikában nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, mint annak idején a kilencvenes évekbeli Nagy-Románia Párt esetében, hanem olyanfajta retorikai köntösben, amelyben a magyarok „zsarolásairól”, „túlzásairól”, mindenfajta elítélendő politikai viselkedéséről van szó. Ezek a negatív diskurzív formák immár nem fenyegetőek, „csupán” rossz fényben tüntetik fel a romániai magyarság politikai törekvéseit, és általában véve a romániai magyarság viszonyulását Romániához. Ez a hangnem minden politikai alakulat esetében megvan, általános politikai jelenséggé vált a magyarok valamiféle fenyegetésként való beállítása. Ez a vélemény – a pártok fölötti konszenzus miatt – nagyobb hatással van a közéletre, jobban befolyásolja azt. – Szalonképessé vált tehát a magyarellenesség? – Igen. Erre még rátevődik az, hogy a magyarellenesség nemcsak a politikai diskurzus része, hanem más jellegű szereplők, állami hatóságok is ráerősítenek. Mert egy dolog az, hogy a pártok a parlamentben akár a „magyar kártyát” is kijátszva folytatnak egymással politikai küzdelmet – lásd például a MOGYE ügyét vagy a nyelvhasználati küszöb újratárgyalását –, de amikor különböző hivatalok nyilatkoznak erről – a Külügyminisztérium vagy a fogyasztóvédelem –, annak nagyobb súlya van. Ezeknek az intézményeknek ugyanis elvileg semmiféle hasznuk nem származik abból, hogy előveszik a „magyar kártyát”. És természetesen van egy harmadik szint is: a különböző ritualizált helyzetek és helyszínek – például futballmérkőzések –, ahol most már teljesen elfogadottá vált a magyarellenesség. A román közvélemény valósággal vadássza azokat a híreket, amelyeken keresztül meg lehet erősíteni a magyarok „illojális magatartását”. Lefilmezték például a sepsiszentgyörgyi focicsapat játékosait, hogy éneklik vagy nem éneklik a himnuszt, és óriási vita kerekedett abból, hogy a játékosok közül ki román, ki magyar. Ez egy eléggé mondvacsinált hírhelyzet, mert biztos vagyok benne, hogy más sportrendezvényeken is számtalan vitatható megnyilvánulást lehetne hasonló módon kipécézni, csak annak kevésbé volna hírértéke. Korábban is voltak olyan esetek, amikor a közbeszédben nem föltétlenül pozitívan jelentek meg a magyarok, de nem volt jellemző, hogy ezt folyamatosan napirenden tartsa a média. Az a benyomásom, hogy már nem esetlegesen megjelenő hírek özönéről van szó, hanem a szerkesztőségek – vagy a szerkesztők önszorgalomból – ráálltak az ilyen hírek gyártására. Mintha kötelező rovattá vált volna, hogy „mit követtek el újabban a magyarok”. – Mindezek csak úgy történnek, vagy van ennek a jelenségnek egy „ősoka”? – Nem tudom. Azt látom – a magyarellenesség „lokalizáltságának” megszűnése mellett –, hogy a posztszovjet térség államai általában jobban bántak a kisebbségeikkel az európai uniós integráció előtt, a politikai osztály általában egy befogadóbb diskurzust támogatott. A csatlakozás után átalakult a politikai retorika – sok esetben a közpolitikai intézkedések is, ami Romániában még nem történt meg, tegyük hozzá –, már nem kell annyira jófiúnak lenni a kisebbségekkel, főleg a magyarokkal szemben, tehát kevesebb az önfegyelem ezen a téren is. Ez az egyik meghatározó eleme a változásnak, amiről beszélünk, bár kétségkívül lehet több is. – 2018 kapcsán szintén felcsaptak az indulatok. – 2018 felveti a kérdést, hogy Romániában megoldott-e a kisebbségi kérdés olyan értelemben, hogy a magyar kapcsán tudtak-e egy érzelmi azonosulási felületet nyújtani, vagy éppenséggel a magyarok nem akarnak elfogadni semmilyen lehetőséget, hogy valamifajta identitásként is megéljék, hogy ennek az országnak az állampolgárai. – Az a diskurzus, ami a téma kapcsán a médiában megnyilvánul, mire enged következtetni? Amúgy külön lehet választani Ön szerint a politikai és a médiadiskurzust? – A politikai diskurzus visszafogottabb. Ennek oka az lehet, hogy még nem dőlt el, milyen konszenzus épül a centenárium köré, sőt hogy egyáltalán épül-e konszenzus, vagy kisajátítja valamelyik párt vagy politikai központ. Az én értelmezésem szerint a történetnek van két-három vonatkozása. Az egyik az, amire már céloztam, hogy a magyaroktól elvárható-e valamifajta lojalitás, és ha igen, a lojalitásnak milyen formái várhatók el. Ez olyan típusú kérdés, ami újra és újra felvetődik különböző helyzetek kapcsán. Magyar részről megfogalmazódott az elvárás ennek átbeszélésére, viszont a román közvélemény, miközben teljes hangulati azonosulást kevésbé vár el, illojális magatartásként értékeli már a felvetést is, hogy az ünneplés kapcsán nincs valami rendjén. Ez a román közvéleménynek az alapvető meggyőződése, hiszen amint ez a felmérés is mutatja, a legtöbbje úgy gondolja, hogy a magyaroknak – és általában a kisebbségeknek – akár több joguk is van, mint amennyi kellene. Ennélfogva bármiféle problematizálás csakis szimbolikus ellenállás vagy puszta dac lehet. – Lát esélyt arra, hogy 2018 ne fulladjon fesztivizmusba, hanem helyette elinduljon a kollektív gondolkodás arról, hogy milyen országot szeretnénk? – Ilyen típusú törekvések léteznek, de nem föltétlenül egy átfogó értelmiségi, hanem inkább szakértelmiségi és politikusi projektként. Azért itt van egy lényeges dolog. Ha 2018. a jövőbetekintés éve lesz is, elkerülhetetlenül beszélni kell a politikai közösség alakjairól. Csak egyéneket integrál Románia, és az egyéneknek biztosít különböző jogokat attól függően, hogy milyen az anyanyelvük, vagy éppenséggel Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, és akkor ezen belül úgymond más csoportok mibenlétét is definiálni kell? Az individualista államfelfogást kérik számon a magyarokon, úgymond az állampatriotizmust, de ugyanakkor a közbeszédben az van benne, hogy Románia nemzetállam. E kettősség kapcsán mégiscsak kell adni egy artikulált választ. Mert ha Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, akkor felvetődik a kérdés, hogy miként kell értelmezni a más csoportokat, amelyek ugyancsak történelmileg kialakult nemzetként vagy nemzetrészként definiálják magukat. Akik megpróbálták újragondolni a nemzetüket, például a németek a második világháború után, azok az alkotmányos patriotizmust helyezték a központba. Eszerint van a nemzetnek történelmi folytonossága, de az állam „birtokosa” nem a történelmi német nemzet, hanem az állampolgárok mindenkori közössége. – Lehetséges-e egyáltalán ilyenfajta „újratervervezés”, miután az alkotmánybíróság 2014-ben az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította annak statuálását, hogy az kisebbségek államalkotó tényezők? – Másodlagos kérdés, hogy milyen formában lehetne kodifikálni az alkotmányos patriotizmust, az elsődleges az, hogy a jövőprojektről kapcsán arról beszéljünk, mi a tökéletesíthető törvényes rendszernek az alapja. Az összes állampolgár teljes egyenlősége? Ezt tisztázni kell. – Tisztázható ez a kérdés a centenárium kapcsán? – Nem. A kilencvenes években, az 1991-es alkotmányozás és az azt követő időszakban volt valamelyes átfogó vita, amikor – még ha vehemensen is, de alkotó módon – értelmiségi csoportok és politikusok eléggé tartalmas vitát folytattak. Hogy mennyire volt ezeknek kifutása, más tál tészta, de úgy érzem, hogy az a momentum nem létezik. Úgy tűnik, hogy a vita nem-lezártsága valamiképpen a vita lezárását jelenti. Nincs meg az a kontextus, amelyben a nemzet kapcsán felmerülő elvi problémákat tágabban és filozofikusabban akár – nem kötelezően alkotmányos kodifikációban – újraértelmeznénk. Ez egyszerűen nem probléma. Pontosabban nekünk az, a kisebbségek számára az, bizonyos szakértők is be tudják azonosítani ezt a problémát, de a legtöbb közéleti és politikai szereplő számára egyértelmű a helyzet. Minek akkor problematizálni? (Az interjú a Bukaresti Rádió 2017. október 23-i adásában elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata.) Szőcs Levente / maszol.ro 2017. november 21.Nemzeti kisebbségek jogai az Európai UnióbanAz 1989-es politikai rendszerváltás óta eltelt 28 év alatt a román társadalom jelentős lépéseket tett a demokrácia, a jogállam megvalósításának irányába, azonban számos probléma még mindig megoldásra vár. Ezek között kiemelt helyen áll a nemzeti kisebbségek együttélése a többségi társadalommal. A marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány több mint másfél évtizede évente megszervezi kisebbségi szemináriumát. Az előző évi szemináriumsorozat fő célja konstruktív kommunikációs felület biztosítása volt a többségi és a kisebbségi társadalom képviselői számára a múlt eseményeinek kiértékelésére és egy közös jövőkép megalkotására. Ennek folytatásaként az idei szeminárium fő témája A NEMZETI KISEBBSÉGEK JOGAI AZ EURÓPAI UNIÓBAN. A beszélgetések során az Európai Unió kisebbségpolitikáját kívánjuk elemezni, különös tekintettel az európai nemzeti kisebbségekre, nemzeti, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk kifejezési lehetőségeire, az ezek fennmaradását biztosító keretek megteremtésére. A rendezvényen részt vesznek a romániai nemzeti kisebbségek képviselői, valamint a politikai, civil és akadémiai szféra olyan képviselői, mint Johan Häggman, a Finnországban élő svéd anyanyelvű közösség MAGMA központjának képviselője, Gabriel Andreescu egyetemi tanár, Amet Aledin államtitkár-helyettes – Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Vasile Dâncu, az IRES elnöke, Frunda György, az RMDSZ volt szenátora, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Borbély László, az alapítvány elnöke. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány által november 23-24-re szervezett, a marosvásárhelyi Bernády Házban sorra kerülő esemény 23-án, csütörtökön 10 órakor kezdődik. A rendezvény teljes időtartamára szeretettel várjuk a sajtó képviselőit is. További információk: Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Horea utca 6. szám (Marosvásárhely), telefonszám: 0758-339-220 (Bálint Hajnal). Borbély László kuratóriumi elnök Népújság (Marosvásárhely) 2017. december 19.Mezőség (1.)Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló Érdekes tájegységre vezetjük el az elkövetkezendőkben olvasóinkat. A Mezőség Maros megyei falvait járjuk be, talán egy kis kötelező kitérővel a megyehatáron túl. Az erdélyi Mezőségnek sajátos tájjellege, hangulata, különleges paraszti kultúrája van. A régió megnevezése a 19. században ismeretlen volt. Térképen először 1863-ban tűnt fel. Földrajzilag keleten Nisztrája községtől kezdve, délen az Aranyos Marosba torkollásáig, Tordáig, az Aranyos vonaláig lehetne behatárolni. Nyugaton Tordától a Kis-Szamos bal oldalán Désig, az Almás-hegysor keleti ágai mentén követhetjük a határt. Északon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vonalban az Ilosvai-hegység déli lejtőjéig húzódik. Keleten Borgóprundtól Nisztrájáig, majd a Kelemen-havasok lábáig érnek határai. Területe 5247 km2. Kistérségi betagolását néprajzi szempontok szerint Kós Károly végezte el 1957-ben, és a következő tájegységeket határozta meg: a Lápos mente, a Nagy-Szamos mente, a Borsa völgye, Szék, a Sajó mente, a Felső-Maros mente, a (Székely) Mezőség. A tájra jellemzők az erdőktől megfosztott dombok, az omlásos, csuszamlásos, vízmosásos oldalak. A folyóvizek hiányát némiképpen pótolják a 15–16. században már létező halastavak, amelyek közül a földművelésre használatos területek növekedése miatt a 19. és a 20. század során többet felszámoltak. Az erdőirtás a 16–18. században kezdődött, hogy a területeket legeltetésre és a földművelésre használják. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, s a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét, ezért helyenként találkozunk mocsaras területekkel is. A Mezőség másik természeti kincse a só volt, sajnos bányái a 19. század elején kimerültek. Talán ezt a hiányt pótolja a gazdag földgáztartalék, először 1909-ben bukkantak gázra Kissármáson. Annak ellenére, hogy itt találhatók Románia leggazdagabb földgáztartalékai, a vidék infrastruktúrája elmaradott, számos elszigetelt faluja van. A történelem is mostohán bánt az itt lakókkal. A Nagy-Szamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény hátrányosan érintette, ilyen volt a tatárjárás, az 1437-es bábolnai felkelés, Mihály vitéz, majd Basta generális pusztítása, a török, tatár seregek 1657–1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok. A 17. század első felében éhínség, járványok is végigsöpörtek a vidéken. Mindez az etnikai arányok megváltoztatásához vezetett, csökkent a magyar ajkú lakosság, kitelepednek a szászok, megnövekedik a románok és a cigányság létszáma. Az együttélés eredményeként sajátos nyelvjárás alakul ki, ugyanakkor igen jól konzerválódik a folklór is. A népszokásokat, hagyományokat olyan neves néprajzkutatók tanulmányozták és rögzítették, mint Szabó Sámuel, Faragó József, Jagamas János, Horváth István, Kallós Zoltán, Demény Piroska stb. Népzenéjét, táncait Kodály Zoltán és Bartók, Járdányi Pál, Jagamas János, Faragó József jegyezte le, a kortárs gyűjtők közül megemlíthetjük Kallós Zoltánt, Pávai Istvánt, Könczei Csillát, Halmos Bélát és Sebő Ferencet. Faragó József monografikus leírásban örökítette meg Pusztakamarás táncszokásait. Kallós Zoltán a magyar táncot, a négyest, a széki lassút, a szászkát emelte ki a vidék jellegzetes táncai közül, Könczei Ádám és Könczei Csongor pedig a Mezőségről kiinduló táncházmozgalom jellemzésére, értelmezésére tett kísérletet. Kezdjük hát mezőségi barangolásunkat a vidék híres szülöttének írásával: „Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon) Ajánló: Először a Marosvásárhely szomszédságában levő Székely Mezőség falvait járjuk be, némelyikbe a peremtelepüléseket is érintő helyi autóbuszjáratokkal is eljuthatunk, de közelségük miatt ajánlott akár egy-egy hétvégi kerékpáros körtúrát is betervezni, vagy a Maros völgyét és a Mezőséget elválasztó dombokon át akár gyalog is felkereshetők e közeli falvak. Mezőpanit – Csittszentiván, Harcó, Mezőbergenye, Székelykövesd Mezőpanit Ősidők óta lakott település, ugyanis szántáskor vagy épületi alapozáskor pattintott kőszerszámok, kőbalták, bronzvésők, lándzsahegyek, nyílhegyek és égetett fekete kerámiaedények kerültek elő a földből. 1976-ban, Panitban, az új iskola alapásásakor késő vaskorszaki sír került elő csont- és edénymaradványokkal, amelyek szakemberek megállapítása szerint a hallstatti kultúrához tartoznak. 1980-ban Csittszentivánon hasonló leletekre bukkantak. A népvándorlás korában is lakott település volt. 1954-ben kútásás közben 1163-beli, IV. István korabeli rézpénz került elő. A falunak már 1332-ben volt temploma, ekkor Pambus néven említik. 1431-ben Panijth néven szerepel. Kizárólag székely lakosságú falu volt, lakói Háromszékről telepedtek ide. A községhez tartozó falvak nevét az 1332–1333-as tizedjegyzékben Keowesdh (Székelykövesd), Hudzow (Harcó), Siván Sanctus Johannes (Csittszentiván) néven, 1442-ben Boergenye (Bergenye) néven említették. Mezőpanit a középkorban katolikus falu volt, de a reformáció után a 16. században református faluvá alakult át. A falutól keletre emelkedő Lyuktető Kápolnának nevezett pontján egykor kápolna állott, 1750-ben még megvolt. Református temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később többször bővítették, de szentélye és kapubejárata eredeti. 1792-ben a nyugati részét meghosszabbítják és kőtornyot építenek hozzá. Addig 1633-ban már dokumentumokban említett fatorony állt mellette. Ortodox templomát az 1800-as években emelték, a harangláb festményei 1883–84-ből valók, egyéb kegytárgyakkal együtt. A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Ennek a látogatásnak a tiszteletére 2017. október 14-én a község szobrot emelt a fejedelemnek. Alkotója a szolnoki Pogány Gábor Benő szobrászművész. A szobor a községközpontban található. Ajánló: Nemcsak a települést érdemes felkeresni, hanem kirándulást is tehetünk a falut övezi dombokon levő erdőben. Itt hantoltak el a második világháború frontvonalát védő két német katonát. (A faluban elesett egyik magyar honvédet a református temető sarkába temették el és állítottak síremléket.) A mintegy 200 hektárnyi erdő érdekessége, hogy az államosítás után telepítették be a ’60-as, ’70-es években csertölggyel (Quercus cerris), nyárfával (Populus alba) és bükkfával (Fagus silvatica). Kb. 50–60 ha fenyőerdőt is telepítettek 1964–1973 között, azonban a fenyves elpusztult, ami megmaradt, az ma nagyon érdekes képet mutat. Ebben az időben telepítettek a homoktövist is (Hippophae rhadmnoides) kb. 20 ha területen azért, hogy megakadályozzák az eróziót. A domboldalt Borsfűnek nevezik. A hagyomány azt tartja, hogy a borsfát egy „paniti harczos” Törökországból hozta, ültette oda. Ha a gyümölcsét nem is, de „fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak híres dohányt füstölő lakói” (Orbán Balázs: Székelyföld leírása). A borsfa bokrok ma már nem léteznek, de a homoktövis szépen fejlődik és szaporodik. Mezőpanitról Konrád Béla írt átfogó monográfiát, a kötet 1996-ban jelent meg. Mezőbergenye A Marosvásárhelytől mindössze 12 kilométerre levő Mezőbergenye először az 1334–1335-ös évek pápai tizedjegyzékében Borgene, ill. Bergune alakban jelenik meg mint önálló egyházközség saját templommal és lelkésszel. 1567-ban reformátusok lakják, 1559-ben már református zsinatot tartottak a székelyek fővárosában, Székelyvásárhelyen. A falu jelenlegi temploma 1783–1788 között a régi helyére épül az előző köveinek felhasználásával. A toronyajtó 1792-ben, a szószékkorona 1822-ben, az újabb szószék 1827-ben készült el. A templom kisharangját az első világháború idején rekvirálták, de gondviselésszerűen visszakerült az egyházközség tulajdonába. Felirata: „Cristus Rex venit in pace Deus homo factus est 1530”. 1833-ban Segesváron újraöntötték az akkori nagyobbik harangot. A toronyórát 1835-ben készítették. Az orgonát 1847-ben Szabó János marosvásárhelyi orgonaépítő mester készítette. Mezőcsávás – Bazéd, Galambod, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőménes, Mezőszabad, Szabéd Mezőcsávás Az egykori Tormás nevű középkori falu helyén keletkezett, amelyet 1661-ben Ali basa serege elpusztított. A lakossága helyére románokat telepítettek be. Református temploma az Ali pasa által lerombolt régi erődített templom felhasználásával épült 1792 és 1798 között. Haranglába a templom előtti dombon 1570-ben készült fából, középkori alapokra, a székely fafaragás remeke. A haranglábat legutóbb 1992-ben fedték be új zsindellyel. A templomdomb nyugati oldalán salétromos gyógyforrás fakad. Galambod A település neve írásban az 1332. és az 1334. évi pápai dézsmák regestrumában Galamb, illetve Galambud alakban fordult elő. Már akkor önálló egyházközségként jegyezték, Benedek nevű papjával. A Szurdok-dombon állott hajdani templomát, amely 1612-ben már a reformátusok tulajdonában volt, a faluval együtt a tatárok elpusztították. A mai templom a 13. században épült, a 14. században átalakították, majd 1822-1830 között átépítették. Felújítást 1888-ban, 1974-ben, 1994-ben és 2002-ben végeztek. A harangláb építéséről nem őriz adatot az egyházmegyei vagy az egyházközségi levéltár. A benne lévő két harang közül a kicsi fatengelyén az 1690-es évszám áll. A kisharang – a hagyomány szerint – a tatárok által elpusztított Szurdok-tetőn lévő faluból került ide. Rajta az 1481-es évszám olvasható. A nagyharangot 1870-ben Bécsújhelyen öntötték. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
